Aki ettől az olvasmánytól mélyenszántó gondolatokkal
teli útleírást vár, az képzavarral élve bizony „rossz lóra tett“. Ez az írás
egy egyedülálló, élete delén masírozó, kissé elkenődött, ám a nehézségeket
inkább kinevető nő leveleit tartalmazza, melyeket a barátainak küldött életútja
addigi legkalandosabb utazásáról. Ez a nő én volnék. Giret Fruzsi, 38 éves
reklám-, dalszöveg- és levélíró, énekesnő, pótanyuka, de alapjában véve mégis
inkább egy magára maradt kislány, aki azért vágott bele a „nagy útba“, hogy
megtapasztalja: képes-e átlépni a saját árnyékát, valamint ki tudja-e érdemelni
mások szeretetét ruhacsodák, smink és egyéb „jelmez“ nélkül, csatakosan, néha
büdösen is, elgyötörten vagy éppen dühösen, csak amiatt, mert ő az, aki. Nem
reklám-, dalszöveg- és levélíró, nem énekesnő, nem pótanyuka, „csak“ Giret
Fruzsi. Nem akartam az El Caminóról (vagy ahogy egy ismerősöm hívja: El Combino) könyvet
írni. Véleményem szerint minden második zarándok ezt teszi, és én – ahogy
életem más területein sem – itt sem akartam beállni a sorba. Barátaim
visszajelzései vettek rá, hogy ennek ellenére másokkal is megosszam
élményeimet, és ennek egyetlen oka van. A tapasztalat azt mutatja, hogy írásaim
képesek egy kis derűt csempészni az emberek hétköznapjaiba. És mi is lehetne
annál magasztosabb cél, mint együtt nevetni az én sokszor nehéz, fájó, ingatag,
és eltévedt lépéseimen, amik végül mégiscsak elvezettek utam olyan messzi,
sokszor elérhetetlennek tűnő végpontjához, a santiagói katedrálishoz.
A káoszból kivezető út
Eredeti leveleimet átolvasva arra a megállapításra jutottam, hogy
sokszor még az sem derül ki belőlük, hogy éppen merre jártam. Az pedig végképp
nem, hogy miket is éltem át. Ezért az élvezeti hatás fokozása miatt
szükségesnek látom néha utólagos magyarázatokkal ellátni a leírtakat. A levelek
eredetiségének megőrzése céljából utólagos megjegyzéseimet,
visszaemlékezéseimet dőlt betűvel teszem beazonosíthatóvá. Ezek után nincs más
hátra, mint „Előre!“.
Kedves Olvasóm! Buen
Camino!
Az első levélhez katt ide!
