2013. július 11., csütörtök

Fekszem, mint a lőtt kutya, avagy másfél hónap kórházban - 6. rész

Forrás: www.hotdog.hu
Ezt a történetet kénytelen vagyok úgy megírni, ahogy a Pulp Fiction forgatókönyvének zseniális írója dolgozott. Össze-vissza ugrálok az időben, hogy igazán élvezetes legyen a sztori. Mert az. És utólag már humoros is. Akkor kevésbé éreztem, helyesebben éreztük a kórteremtársaimmal annak...



Este nyolcharmincöt
Ülök az ágyon és trécselek a többiekkel, ahogy ez így, az esti hétvégi (ezért semmitsemszámító) vizit után szokás. Mind az öten túl vagyunk az aznapi CTG-ken, a gyógyszereinket is bevettük, így már nincs más dolgunk, mint "szórakoztatni" egymást. Úgy emlékszem, épp Verocska, a ma már kétgyermekes kismama volt köztünk az "új" anyuka. (Lehet, hogy rosszul emlékszem.) Az biztos, hogy a velem szemközti ágyon ott volt Adra, mellettem Anita, és talán Kati is Adra mellett.
A lényeg, hogy a szoba tele volt beteggel.
Egyszercsak nyílik az ajtó, de pont úgy, hogy nem látok mögé. Földöntúli hörgés hallatszik odakintről. Ebből éles logikával kikövetkeztetem, hogy se nem orvos, se nem nővér nem lehet a váratlan látogató. Hihetetlen ijesztő ez a hang. A velem szemközt fekvő lányok döbbent arccal lefelé néznek, ebből következtetem ki, hogy valaki nem belép, hanem bekúszik az ajtórésen.

Este nyolcharminc
Három férfi és egy nő utazik a kórház liftjében felfelé, a terhespatológiára. A látogatási idő már fél órája lejárt. Úgy osontak be, hogy sikerült valahogy észrevétlenül átjutni a földszinti portás pultján. Maguk sem értették, hogyan, de sikerült.
Mind a négyen úgy érzik, hogy az ittlétük valami illegális "dolog". A gyógyszeripari alapanyagokat gyártó cég vezérigazgatója éppúgy, mint a gyermekklinika főorvos-professzora, vagy az "életművész" férfi és barátnője, aki csupán annyiról "tehet", hogy kikevert egy adag palacsintatésztát. A férfiak kissé pityókásak a nemrég elfogyasztott söröktől. Talán emiatt, vagy a dolog már említett "illegalitása" miatt jó ötletnek tűnik, ha fejükre harisnyákat, parókákat húznak, és a harisnyás arcra még napszemüveget is tesznek. Csak hogy ne ismerje fel őket senki, amikor kilépnek a liftből és végigosonnak a folyosón.

Reggel
Biztos vagyok benne, hogy szombat volt. Megkívántam a palacsintát. Egyetlen esélyem, hogy hozzájussak az volt, ha megkérem Apát, hogy hozzon.
Nagylány vagyok már, hát megkértem. Ő elárulta, hogy bicajozást tervezett a barátaival Szentendrére, de megígérte, hogy ha út közben, mondjuk a Római parton beleszalad egy palacsintát áruló bódéba, beszerzi és elhozza nekem a kórházba.
Erre azonban nem volt sok esély, mert ugyan nem tudom pontosan, hogy mikor történt az eset, az viszont biztosan visszakövetkeztethető, hogy Bence szülinapja előtt minimum két héttel, mert még öten voltunk a kórteremben, köztük Adra is, aki Zselykét két héttel Bence előtt hozta világra. Bence pedig április tizedikén született, úgyhogy ez az eset valamikor március végén esett.
Ebből a borzasztó unalmas, ám annál hosszabb bekezdésből kikövetkeztethető, hogy Apa nem talált a Rómain palacsintát. Sőt. Szentendrén sem.
A történetnek itt vége is lehetne, de persze nincsen.

Este nyolcharminchat
Van az a szitu, amikor fogalmad sincs, mi történik. Az agyad kattog, pillanatról-pillanatra vetődnek fel benne lehetséges magyarázatok a történésekre. Ez volt velem is, helyesebben az agyamban. Bár arra, hogy valaki térden kúszik be a kórterem ajtaján, néger (elnézést, fekete), raszta haja van és hörög, csak egyetlen igazán "logikus" magyarázatom született: a látogató biztos Anitához jött, mert ő a tetováló közülünk, ezért olyan "fura meg laza", hát biztos neki van valami néger haverja, akinek az a fixa ideája, hogy négykézláb hörögve jobb az esti látogatás. (Bocs Anita a feltételezésért.) Hihetetlen groteszk volt a szitu. Látva a többi lány arcát, valamint azt, hogy idő közben egy szőke női parókát és napszemüveget viselő férfi is megjelent az ajtóban. Ez most már kezdte végleg kiverni a biztosítékot...

Délután hét óra körül...
Apa és barátai ücsörögnek a HÉV-en bicajaik társaságában, és azon morfondíroznak, hogyan is elégítsék ki az akkor még kereskedelmi forgalomban nem kapható palacsinta utáni vágyam... "Megvan! Menjünk ki P-hez, kérjük meg a barátnőjét, hogy keverjen be tésztát, Apa megsüti, és jól bevisszük Fruzsinak a kórházba!" - született meg az akkor még jó ötletnek tűnő válasz.

Este nyolcharminchét
A raszta néger valamiért nem áll meg Anita ágyánál. A hörgés egyre hangosabb, az ajtóban megjelenik még egy magas figura, fekete neccharisnyával fején. A lelkembe tényleg belemar a félelem. Kattog az agyam, egyáltalán nem tudja sehová sem helyezni a történteket. Közben a néger meg csak kúszik, kúszik. És persze hörög... "Talán nem is raszta? Nem. Valami hülyeség van a fején." - gondolom. "Egy harisnya, aminek két lábszárát néztem rasztának." Az ajtóban eközben megjelenik egy nő, mobiltelefonnal a kezében. Mintha filmezné az eseményeket. A szobában kézzel fogható a feszültség. Csupán valami isteni csoda tehet arról, hogy az öt akkor már gömbhallá terebélyesedett kismama egyike sem durran szét a feszkótól, mint egy lufi.

Harisnyafej pedig még mindig közeledik. Most már határozottan megállapítható, hogy az én ágyam felé. És még mindig hörög. "De miért? Beteg? Vagy meg akar ijeszteni? Esetleg ölni? És mit tart a kezében?" Ekkor fedezem fel a papírtálcát telis-tele palacsintával, folpackkal beborítva. "De ki ez a hülye? Jézusom, csak nem Apa? Hű, de ciki... Élnek még a többiek? Senki sincs rosszul?" A felismerést látva arcomon Apa átnyújtja a palacsintát. Én pedig nem tudom, mit kell ilyenkor mondani...

Látom, hogy szalonspiccesek, értem az igyekezetet, de ezt a groteszk színjátékot nem tudom mire vélni... És valahogy csak azt érzem, hogy legszívesebben elsüllyednék szégyenemben azért, mert miattam így megijedtek a többiek. Ahogy én is...

Nem tudtam szépen megköszönni. Csupán makogtam valamit... Apa és barátai arcán, akik közben felfedték inkognitójukat, mérhetetlen csalódás tükröződött. Emiatt is szégyelltem magam. Mert nem tudtam úgy értékelni az igyekezetüket, ahogy megérdemelték volna.

Este nyolcnegyven
Három enyhén ittas, de nagyon csalódott férfi és egy józan, nem kevésbé csalódott nő száll be a kórház előtti kocsiba.
Öt nagyhasú, döbbent kismama egyszerre sóhajt fel megkönnyebbülten. Aztán megkóstolják a palacsintát, de valahogy olyan fura, kicsit keserű az íze... Aztán még vagy másfél órán át mesélik egymásnak, hogy ki hogy élte át az imént történteket...

Folyt. köv.

Az előző részért katt ide!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése