Hát a nyáron eddig nem ment. Ám úgy látszik, a nappalok rövidülésével, vagy inkább a sötétség növekedésével a befelé fordulás ideje is megnyúlik, így máris jönnek a "merengős" témák...
Bence augusztus közepén iszonyatosan taknyos volt. Szokás szerint három hétig húzta a betegséget, ilyenkor én tehetek bármit, tulajdonképpen látványos javulás egészen végig nincs, a gyerek folyamatosan náthás. Aztán egyszercsak mintha elfújták volna: volt betegség, nincs betegség. Így történt ez most is, augusztus végére meggyógyult.
Aztán röpke két hét elteltével és a hűvösebb idő beálltával ismét megfázott, és most újra benne vagyunk abban a bizonyos három hétben. Ezeknek a megfázásoknak az első napjai a legszörnyűbbek. Ilyenkor sokkal nyűgösebb, hiszen ő is ekkor szembesül vele, hogy megint nem kap levegőt, megint gyengébb, megint levertebb. Ilyen napunk volt a múlt hét kedden, és következett aztán az éjszaka, amikor többször felriadt arra, hogy nem kap levegőt, és semmi más nem tudta megnyugtatni, mint az én közelségem.
Így hát odavettem magam mellé az ágyba, ahogy ilyenkor szoktam, hogy elaltassam, és majd álmában tegyem vissza az ágyába. Mint egy édes kiscica, egészen szorosan hozzámbújt, én pedig mindkét karommal szorosan átöleltem, és így csitítgattam.
Amint felvettük ezt a mindkettőnk számára hihetetlenül kényelmes pózt, ő azonnal abbahagyta a sírást, és próbált megnyugodni. Ahogy édesen hüppögött még egyet-egyet a karomban, gömbölyű hátát szorosan a mellkasomnak nyomva, jó nagyokat cuppantgatva a cumiba, elmerengtem egy kicsit.
Arra gondoltam, micsoda hihetetlen áldás, hogy valakinek én lehetek a menedéke. Az ölelésem az oltalom, amiben ő pillanatok alatt feloldódik, és bármi is izgatta fel, az azon nyomban köddé válik, és nem marad a helyében más, csak a nyugalom.
Arra gondoltam, hogy micsoda óriási felelősséggel jár mindez. Hogy milyen nehéz is menedéknek lenni. Oltalmazónak, aki mindig higgadtabb a picinél, aki mindig tudja, hogy éppen merre fog zuhanni, amikor megbotlik, és mindig ott van, (lehet, hogy az utolsó előtti pillanatban, de ott van,) hogy elkapja, ha kell.
Arra gondoltam, hogy milyen kár, hogy már nem tudom megköszönni az anyukámnak, hogy ő megtette mindezt értem. Mert nyilván tőle, az általa nyújtott menedékből, nyugalomból és biztonságból tanultam meg, hogy mit is kell lennem, ha majd lesz egy kicsi fiam, akit semmi más nem nyugtat meg, csak az én ölelésem. És arra is gondoltam, amire mindig, ha eszembe jut az anyukám, hogy milyen kár, hogy ő nem ismerheti ezt a csöpp manót. Hiszen a szomszéd Rózsika néni, ahogy unokái Matyi és Hermin, a boltos lányok, a hajléktalan bácsi a játszótér mellett, a bolond bácsi a kísérleti lakótelepen, vagy épp az idős kutyás házaspár minden nap fürödhetnek az én csöppöm mosolyában, és ezzel minden nap vidámságot csempész néhányuk életébe. És hogy milyen igazságtalan, hogy Anyuci egy pillanatra sem lehetett boldog tőle. De akkor, ott, a karjaimban tartva a már nem hüppögő, szenderedő Bencét, úgy éreztem, hogy valahonnan biztosan látja őt az édesanyám, és talán egy kicsit boldogabb is tőle. No és persze nagyon szereti is. A távolból, ismeretlenül...
És arra gondoltam, hogy micsoda hihetetlen áldás, hogy élvezhetem ennek az aprócska pelenkás csodalénynek a bizalmát, kötődését, ragaszkodását, és feltétlen szeretetét. Amivel valóban (hogy tehetném ezt nyomatékosabbá?) szóval tényleg minden egyes napomba, még a legócskábba is belecsempészi azt a furcsa, megfoghatatlan, de mégis csuda jó érzést, amit úgy nevezünk:
boldogság.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése