Az utolsó levél – Megérkeztem - 2008. május 30.

Igen, ez a piros itt az én cuccom...

Sziasztok! 

Hát itt vagyok. Tegnap előtt délelőtt 11 órakor megérkeztem Santiagoba a katedrális elé. Leültem egy kőpadra, néztem a hatalmas épületet, és bőgtem.

De ne szaladjunk ennyire "előre", hiszen aznap reggel hihetetlen gyomorfájásra ébredtem, ami valószínű a Monte del Gozoban elköltött vacsorának volt köszönhető. Már éppen azon gondolkoztam, hogy milyen jól megúsztam az utat gyomorbántalmak nélkül, amikor az utolsó napra, a megérkezés idejére úgy „bekaptam“, hogy reggel fél 9-ig a bárban ülve gyűjtöttem az erőm, hogy egyáltalán el tudjak indulni. A városba pedig úgy vonszoltam be magam, hogy minden sarkon megálltam egy kicsit összegörnyedni a fájdalomtól. (Így sikerült a hátralévő 5 kilométert „röpke“ 2 óra alatt megtennem.) Szerencsére jelentősebb bajom nem származott, egy napi koplalás után egy pici hasmenéssel megúsztam a dolgot.

Szóval megérkezésem a katedrális elé fantasztikus érzés volt. Hihetetlenül fáradtnak és elcsigázottnak, ugyanakkor nagyon-nagyon boldognak éreztem magam. De Csilla barátnőm kitartó és lelkes unszolása ellenére (miszerint a Finisterrébe vezető utat is gyalog tegyem meg) ott, abban a szent pillanatban eldöntöttem, hogy innen egy tapottat sem megyek tovább gyalog. Tudom, most óriásit csalódtok bennem, de az út alatt megtanultam azt is, hogy mindig tegyem azt, amit a testem diktál, és a testem most a legkevésbé sem kíván még 90 km-t megtenni zuhogó esőben.

(Bizony, amíg Ti megtümmedtek a lekvárzsibbasztó hőségben, én még mindig széjjelfagyok itt.)

Eredeti levelemben még nem tudtam igazán megfogalmazni, hogy milyen volt a megérkezés. Úgy terveztem, hogy mint minden zarándok, én is leheveredek a katedrális előtti hatalmas téren, és onnan veszem szemügyre a szépséges épületet, ami állítólag e különleges perspektívából mutatja meg igazi szépségét. A térre érkezve azonban először egészen más dolog foglalta le figyelmemet. 

Együtt érkeztem be a Portomarini „káposztás kalandomnál“ említett spanyol lánnyal és édesapjával, akik együtt tették meg az utat és sírva olvadtak bele egymás ölelő karjaiba. 

Végtelenül irigyeltem őket, hogy szeretetük kiállta e hatalmas próbát, és együtt élhették át a megérkezés örömét. (Szívből kívánom anyáknak és gyermekeiknek, házaspároknak és egyéb családi kötelékben élőknek, hogy megadassék nekik e felemelő, szeretteikkel együtt megtapasztalt élmény. Talán egyszer, Bencével én is eljutok oda...) 

Miután körbefotóztam a számomra ikonikus jelentőségű párt, nekiálltam a már előre betervezett leheveredésnek. Helyesebben álltam volna, mert az „Öreg“ ismét bevetette szokásos „tréfáját“ és beindította az esőgépet. Úgyhogy leültem egy kőpadra a hatalmas épülettel szemben, áztam és sírtam. Gondoltam, legalább nem látja senki, mitől nedves az arcom. 

A cél ott volt előttem, ami azt is jelentette, hogy nincs tovább. Nincs hová menni. Végtelenül sajnáltam, hogy vége van, mert nagyon szerettem az úton lenni. És ekkor éltem át először, mit is jelent a mondás: Az út a cél. 

A cél az, hogy mindig tudjam: úton vagyok. És járjak bárhol, mindig érezzem az úton levés örömét. Tudtam azt is, hogy ennek a csodálatos útnak az örömét át kell ültessem mindennapi életembe. Mert itt megtanultam, hogy bármennyire is fárasztó és küzdelmes az út, amíg van hol aludni, van mit enni és szerető barátok vesznek körül, minden okom megvan a boldogságra. 

Hiszen szabad vagyok, szabadon határozom meg, hogy merre megyek tovább, és ha arra van szükségem, a megfelelő pillanatban mindig kapok segítséget is. Ennél a pontnál már tényleg bőrig áztam, így bemenekültem a katedrálissal szemben húzódó árkádok alá, és onnan figyeltem a térre beérkező elcsigázott, de boldog zarándokokat. Sok-sok ismerős ismeretlent, akikkel úton-útfélen találkoztam, és akikkel egy-egy önfeledt mosoly révén osztoztam a megérkezés örömében.

Aztán beérkezett Filomi és Zoli is, akik bemutatták nekem Zoli barátját, Balázst, és neki köszönhetően átmentünk "csókos" pozícióba. Balázs sok magyar zarándok számára kedves és ismert figura, ugyanis hospitaleroként dolgozik a két santiagoi albergue egyikében. Neki köszönhetően megkaptuk az albergue-hez tartozó lakást hárman. A lakást elneveztük V.I.P. alberguenek, ahol ugyanannyiért verhettünk tanyát, mintha a szálláson nyomorogtunk volna másik 60 elcsigázott peregrino között.

Apropó, csiga!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Képzeljétek, elszabadultak a csigák!

Az történt, hogy miután elfoglaltuk a szállásunkat, (ahol végre teljesen egyedül alszom egy külön szobában, és ez már így is lesz vasárnap estig) kipakoltam a cuccaimat a zsákból, a zsákot eldugtam, hogy ne is lássam, a csigás cigisdobozt pedig betettem az ágyam melletti éjjeliszekrény felső fiókjába. Utána elmentünk bóklászni a városba, és mire hazaértünk, a következő látvány várt: a cigisdoboz teteje ki volt szakadva, az egyik csiga a fiókban henyélt, a másik pedig a falon mászott!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Én elkezdtem óbégatni Zolinak, hogy csináljon valamit, mire ő utasított, hogy kerítsek valami masszívabb dobozt.

Erre nekiálltam a vazelines dobozomból kiüríteni a tartalmát, ami egy röpke negyvenperces mutatvány volt, és gyakorlatilag minden vazelines lett a konyhában. A művelet végül is sikerrel járt, Zoli nagyon figyelmesen fúrt a doboz tetejére egy lukat, hogy kapjanak a csigák levegőt, majd belakoltatta őket új otthonukba. Én ekkor még erősen idegenkedtem a gondolattól, hogy egy szobában aludjak ezzel a két "vércsigával", akiket rögtön el is neveztem Bonnynak es Clide-nak. Azóta már két éjszakát töltöttem velük, és hála Istennek a csavaros tetejű, vastagfalú vazelines dobozból már nem tudtak eliszkolni. 

A cigis dobozt azóta sem tudjuk, hogy "rágták" ki. Az én elméletem az, hogy a nyálkás testükkel addig csúszkáltak rajta, amíg az teljesen szétázott. Ma reggel már kaptak valami falevelet is tőlem, hátha azt esznek, bár igazából fogalmam sincs, hogy mit esznek, ahogy arról sem volt eddig fogalmam, hogy a csigáknak van székletük. Pedig van. :)

Zolival, Filomival és Balázzsal pedig jót röhögtünk azon, hogy mivel élőállatot tilos átvinni a határon, előfordulhat, hogy a június 2-i spanyol "Late night news"-ban már többmillió spanyol azt nézheti, hogy engem bilincsbe verve visznek el a reptéren a csigák miatt. Az újságok címlapját pedig a következő headline díszíti majd: Horogra került a csigacsempész álzarándok!

Ha azt kérditek, mi lesz a kagylókkal, amit ígértem Nektek, azt mondom: Nyugi! Vasárnap leautozom Finisterrébe, és szedek mindenkinek. No meg visszadobom azt, amit Csillától kaptam és idáig cipeltem.

Addig, ahogy megérkezésem óta már két napja, nyaralok. Méghozzá intenzíven.

Úgyhogy most el is búcsúzom.

Ennyi volt az utam.

Ölelés: Fru

Az előző részhez katt ide!

A következő részhez (kimaradt fotók) katt ide!