Szóval ott tartottunk, hogy miután Judittal és Adrával épp "belaktuk" a kórtermet, és már pont nem bántuk, hogy kórházban vagyunk, mert annyira élveztük egymás társaságát, szóval ekkor egyszercsak "betoppant" Kati, a roma kismama. (Romama, hehe)
Alapvetően jószándékú, kedves nő volt. Imádta a gyerekeit és a férjét. A gyerekek (egy 14 éves tinilány, és egy 3 év körüli fiúcska) fura módon szinte minden nap egész nap benn voltak az anyjuknál. Azért volt fura, mert a nagylágy még iskolaköteles volt, a kisfiú pedig óvodás korú.
Ám igazából emiatt nem nagyon zavartattuk magunkat. Amiatt viszont annál inkább, hogy a kisfiú egyszercsak hangos, hurutos köhögésbe fogott és nem úgy tűnt, hogy valaha abba akarja hagyni. Mert ugye egy kismama egyik legfőbb ellensége a vírus, a másik meg a bacilus. De mi illedelmes betegekként egy szót sem szóltunk, hanem próbáltunk kitérni a köhögések cseppfelhőjéből.
Szerencsére az egész napos összcsaládi ágyonülésnek az én orvosom tett a végére pontot. Mivel a tinilánnyal folyamatosan ott ült a fiúja is, tehát eleve négyen ültek Kati ágyán és ehhez csatlakozott ritkán apuka is. Az orvosom egy ilyen meghitt pillanatban megkérte a családot, hogy ne a kórteremben töltsék a napjukat, főleg a férfiak, hiszen a szobában kismamák vannak, akiknek ez az otthonuk, sokszor a vizsgálatok miatt még fehérneműt sem viselnek, és nagyon kényelmetlen lehet egész nap a hívatlan férfitársaság miatt kényelmetlenkedni.
Onnan kezdve nem az ágy szélén, hanem a kertben vagy a büfében ültek. (Isten áldja Doktor Úr!)
Kati valamiért betegesen vágyta a figyelmünket. Természetesen ő is azt gondolta, hogy csak néhány napig marad, és bevallom, akkor én is ezt reméltem. Nem, semmi gondom nem volt a romaságával. De valóban zavart a nagy család az ágyon és a köhögő kisfiú is. Kezdetben "csak" ennyi.
Aztán kezdtem megismerni. Elmesélte, hogy kocsmában dolgozik, hogy a férje elég hülye beosztásban van a munkahelyén, úgyhogy neki mindenképp haza kell mennie a gyerekekhez hétvégére, és hogy hogy volt az előző két szülése. Igazából bármiről tudott folyamatosan mesélni, ha a sztori alanya ő maga volt. Eleinte úgy, mint bárki mással, akit nem ismertünk, vele is együtt sírtunk, amiért baj van a babájával, amiért gondban van a gyerekei miatt, és együtt is nevettünk, ha épp valami vicceset mondott. Például amikor elárulta, hogy a kisfiának az első szilárd táplálék, amit adott, nem volt más, mint a töltött káposzta tölteléke.
"Hát Te sem szarral gurítasz!" - csusszant ki a számon e kevésbé nőies megjegyzés, mikor minderről tudomást szereztem. Még finoman rákérdeztem, hogy másnap nem próbálkozott-e egy kis tatárbeafstekkel, de megnyugtatott, hogy azzal még várt egy ideig.
Ismerkedés közben az is tisztán látszott, hogy Kati nem csak a figyelmünkre vágyott, de az együttérzésünkre és szimpátiánkra is. És hogy ezért elég sok mindent hajlandó volt megtenni. Például nagyon kedves dolgokat. Ha jól emlékszem, a második hétvégén sikerült kibuliznia magának az "eltávot", vagyis hogy hazamehessen a magukra maradt gyermekeihez. Mikor vasárnap este visszatért, hozott nekünk egy rakás palancsintát. A következő alkalommal maga sütötte sütivel lepett minket meg. Kedves volt, no.
Ám volt néhány más markáns tulajdonsága is.
Vegyük például a lábszagát. Nem, Kati nem volt mosdatlan. Minden nap lezuhanyozott, ahogy kell. Mivel a szobánk külön zuhanyzóval rendelkezett, pontosan tudtuk, hogy ki mennyit tölt odabenn. A gondok forrása a fehér zokni volt, amihez Kati oly makacsul ragaszkodott, hogy az kínjában nem tudott, mit tenni, mint beszürkült és iszonyatosan bűzlött. A szag engem inkább szórakoztatott, hiszen én leginkább láttam, ha büdös Kati lába, hiszen az ágya Adra és Judit ágya között volt, és ha a zokni kifejtette hatását, mind a két lány kifelé fordult (el Katitól), hogy az orra minél távolabb essen a szag forrásától. Bevallom, egy kicsit mulattatott a látvány. Ám mikor WC-re menet kénytelen voltam belegázolni a zokni hatókörébe, akkor mindig elszégyelltem magam. Nincs arra kifejezés. Az iszonyat büdös a rettentővel együtt is csak ponyva megfogalmazása valami felfoghatatlanul irritáló, kibírhatatlannak. (Most eszembe jutott a Parfüm című könyv, lehet, hogy azt kéne elővennem... ott szagokról is szemléletesen ír, nem csak illatokról.) Asszem, a valósághoz legközelebb álló definíció az az, hogy Kati zoknijának olyan szaga volt, mint mikor a hajléktalant körüllengő húgyszag keveredik egy kis hányásszaggal is. Ugye, ugorhatunk a témától?
Nem értettem egész végig, hogy miért van az, hogy ezt a nyomorult zoknit nem képes kimosni, és úgy felvenni újra. Folyamatosan készültem, hogy megkérem erre, de aztán végül sosem tettem valamiért.
Aztán ott volt Kati másik tulajdonsága is, az életmódja. A körülbelül két-három hetes benntléte alatt folyamatosan dohányzott, de édes volt, mert azt hitte, hogy ha nekünk azt hazudja, hogy nem dohányzik, akkor úgy kevésbé árt a babájának. Egyet azonban nem akart tudomásul venni: egy várandós nőnek olyan a szaglása, mint a vadászkutyáé. Ahogy belépett a kórterembe, mi bentlakók mindannyian dobtunk egy hátas az őt körüllengő cigifüsttől. De Kati egész végig tagadott. Tagadott az orvosoknak, akik ugye sokszor jártak a kertben, és látták, hogy dohányzik. És tagadott még akkor is, amikor már nyíltan megjegyeztük, hogy büdi cigiszaga van. Próbáltunk a lelkiismeretére hatni, hiszen a babája fejletlensége miatt feküdt kórházban. Ám, amikor mondtam, hogy ne csodálkozzon, hogy nem nő a kicsi, ha egész nap nikotinnal "eteti", végső "elkeseredésében" azt bírta válaszolni, hogy ugyan, az előző terhességénél még ivott is. Erre aztán nem volt mit mondanom.
Ám, ami még ennél is idegesítőbb volt Katiban, hogy gyakorlatilag teljes empátiahiányban szenvedett vegyítve egy kis öntömjénezéssel.
Ez akkor csúcsosodott ki, amikor a mellettem lévő ágyra befeküdt Anita, a tetováló lány, aki magas vérnyomással küzdött. Nyilván ő is átesett a kezdeti kórházdepin, és őt is szerettük volna vígasztalni. Katinál ez abból állt, hogy bármit mondott Anita, ami elszomorította, Kati azt vágta rá, hogy "Amikor én terhes voltam a lányommal/fiammal..." - és már jött is valami uncsi, de annál terjengősebb sztori, ami sosem akart végetérni. Nnnna, ezt elégeltem meg egy idő után, és torkolltam le Katit hangosan, hogy köszönjük a hozzászólását, de most nem őt szeretnénk sajnálni, mert neki már ez hetekkel ezelőtt megadatott, hanem Anitát. Aznap asszem négyszer kellett Kati figyelmét felhívnom még az "Amikor én terhes voltam...", "Én a lányommal/fiammal ezt és ezt csináltam..." kezdetű mondatokra. Bevallom, bicskanyitogató volt az egoizmusa...
Katit a végén megcsászározták. Még megtette azt a "szívességet", hogy műtét után szinte azonnal, este megjelent a szobánkban, és elmesélte, hogy mennyire szarul van, és hogy ha választhatna, inkább a szülést választja, mert a császár nagyon kemény. Láttam rajta, hogy arra megy ki a játék, hogy végleg beszarasson engem, akiről tudni lehetett, hogy császározni fogják.
A babája picike lett. Meg át is szállították egy másik kórházba, mert valamelyik lelete nem lett jó, úgyhogy Kati 5 nap után vihette haza. Pont Húsvét előtt egy nappal.
Másnap kiengedtek a hétvégére engem is, hogy az ünnepeket otthon tölthessem. Miután kijöttünk a kórházból, az első utunk az egyik bevásárlóközpontba vezetett, hogy még gyorsan vásároljunk egy kis sonkát. Nem fogjátok elhinni. Az első ember, aki szembejött, nem volt más, mint Kati, aki az egy napja kiengedett babájával együtt vásárolt családi körben. Szerintem másnap már adott egy kis pacalt is neki...
Folyt. köv.
Az előző részért katt ide!
A következő részért katt ide!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése