 |
| Fotó: Schaub Judit |
Bencének szinte pár hetes korától könnyen ment az elalvás. Minden este végigcsináltuk a szokásos rituálénkat, fürdés, olvasás, éneklés, elköszönés a családtól, a világtól (rolólehúzás), a "haveroktól" (Nyuszi, Kutyus, Hápikacsa, Apamaci és Spárga), majd én is lenyomtam egy "szpícset", hogy mennyire szeretem és milyen szép álmokat kívánok, és még simán kijöhettem úgy, hogy félálomban volt, mert az elalvást elintézte egymaga.
De a mostani, számomra nehezebb időkben elkezdtem kényeztetni: simogatni, később ringatni, aztán a hátát vakarni, aztán suttogni, hogy "Tente Baba, tente, alszik már a Bence", és végül ez az egész procedúra elnyúlt egy óra hosszáig, és Bence csak nem akart elaludni, mindig felébredt, ha kijöttem a szobából. Így a végén már csak mérhetetlen elkeseredettséget és dühöt éreztem, (persze magamra haragudtam, hogy így "elrontottam") és azt is felfedeztem, hogy mindez ingerültségben tetőzik, ami - ha nem vigyázok - Bencén csapódik le. Ezért döntöttem úgy, hogy megtanítom arra, amit régebben már tudott: egyedül elaludni.
A módszer persze nem tolerálja a hisztit. Bár nem is a tolerancia a legjobb szó ide. A módszer inkább ignorálja a hisztit. Ami azt jelenti, hogy meghatározott ideig sajnos hagyni kell a babát sírni. Nem sokáig, csak addig, hogy megértse, Anya mindig ott van, időről-időre megjelenik és megnyugtatja, de nem a sírással éri el, hanem tulajdonképpen pont az az, amivel nem ér el semmit. A könyv szerint 3-4 nap minimum, de lehet hogy egy vagy több hét is kell a teljes sikerhez. Elhatároztam, hogy csak úgy vágok bele, hogy végig is csinálom, mert ha én magam "rendeződöm vissza", akkor a saját szeszélyeimnek teszem ki a fiamat.
Tegnap kezdtünk hozzá. A délelőtti altatásnál Bence harminc percig sírt, mire elaludt. Persze a meghatározott időközönként bementem hozzá megnyugtatni, de az idő, míg odakinn várakoztam rátapadva az órára, és azt lesve, hogy mikor mehetek be újra, maga volt a pokol. Másodpercenként értékeltem át magamban a módszert, a szándékaimat, végül pedig a saját anyaságom megítélését. De aztán harminc perc után "varázsütésre" elaludt. Azt gondoltam, hogy így még mindig többet alszik, mint amikor egy óráig görnyedtem az ágya fölé fölöslegesen.
Most hallom magamban azokat az anyákat, akik azt mondják, hogy "Minek időre elaltatni? Egy gyerek tudja, hogy mire van szüksége!", de nem értek velük egyet. Nekem is volt olyan időszakom, amikor így véltem, és az csak Bence fáradtságához, nyugtalanságához és kialvatlanságához vezetett. Aztán utána olvastam, hogy a Bence korú babáknak mennyit is kell aludniuk, helyesebben mennyi ébrenlét után van szükségük alvásra, és ehhez igazítottam az etetések idejét, vagyis bevezettem egy napirendet. És csodák csodája, Bence az előre meghatározott időpontokban mindig elaludt! És pont annyit aludt, mint amennyit a könyvek írnak. Ez persze nem számított volna semmit, ha nem láttam volna, hogy lényegesen kipihentebb és kiegyensúlyozottabb baba, mióta biztosítom számára a szükségleteinek megfelelő pihenést. Úgyhogy nem gondolom, hogy egy kisgyerek "ösztönből" tud kiegyensúlyozott lenni. Azért vagyunk a szülei, hogy mi legyünk tisztában a szükségleteivel, és elégítsük ki azokat.
De vissza a tanulásra! Míg az első elalvás harminc perc alatt sikerült, a második sajnos nem ment olyan "könnyedén". Összesen 74 percig tartott a procedúra, mire elaludt. Na ekkor azt gondoltam, ezt nem bírom napokig csinálni. Nagyon kezdtem meginogni, főként, hogy nem igazán élvezem Apa támogatását a "küldetésemben". Ő az ölelve, vállon altatás híve, de én már nem bírom Bence 11 kilós testét akár fél órán keresztül a karomban tartani. Főként, hogy a tapasztalatok szerint idővel mind a súlya, mind pedig az altatás ideje nő.
Szóval a tegnap esti altatáshoz elég borúlátóan álltam hozzá. Talán pont ezért volt hihetetlen, amit tapasztaltam. A rituálé végeztével megpuszilgattam, elköszöntem, kijöttem a szobából, Bence pedig egy nyikkanás nélkül elaludt. Nem akartam elhinni. Végtelenül boldoggá tett, hogy tulajdonképpen "minimális szenvedéssel" megtanulta, hogyan is kell elaludnia.
És ez az élmény ma tovább folytatódott. A délelőtti altatásnál azalatt sírt, amíg elhagytam a szobát, de mihelyst rácsuktam az ajtót, elhallgatott és aludt. Délután is sikerrel jártam, bár ott három percig sírdogált, de aztán ismét álomba szenderült.
Ám most este megint negyven percet sírt. És most szomorú vagyok. Persze tudom, hogy így is óriási eredmény, amit eddig is elért a kis Drágám, és hogy az átlaghoz képest így is "simán megy", mégis majd' megszakadt a szívem, amikor bementem hozzá, és azt láttam, hogy áll a kiságyban, fejét az ágy szélére hajtja, és úgy bóbiskol. Ekkor már bennmaradtam vele addig, amíg biztos nem voltam benne, hogy alszik. Tudom, hogy jobb lesz mindkettőnknek, ha sikerül végigcsinálnunk ezt a procedúrát. Csak hát eddig sosem hagytam őt sírni néhány másodpercnél tovább. És bár ma délelőtt és délután megéltem a hatás minden üdvözítő előnyét (Bence is többet aludt és én is sokkal nyugodtabb voltam), mégis nagyon nehezen élem meg, hogy ma este megint sírdogált.
Igazából ezt a posztot azzal a reménnyel szándékoztam megírni, hogy egy elképesztő, egynapos sikerről számolok be, és megmutatom azt az altatódalt, amit én szoktam énekelni Bencének, de sajnos ezzel a mai altatással ez meghiúsult. Mármint a hihetetlen sikersztori.
Az altatódalt persze megmutatom. Mert tudom, hogy milyen fontos egy ilyen dal. Amivel az anyuka egy pillanat alatt tele tudja varázsolni álommanóval a szobát. És mert tudom, hogy kevés a jó altatódal. Legalább is én nem sokat ismerek. Ezt az egyet is úgy találtam, hogy régebben hallottam, ahogy egy ismerősöm ezzel altatta a gyermekeit, és rendkívül megfogott a dal költőisége és szépsége. Így hát megkerestem ezt az ismerőst, és tőle kértem segítséget.
Amikor átküldte a YouTube videót, azonnal kiderült számomra, hogy miért szerettem meg már elsőre is ezt a dalt. A "szövegét" nem más jegyzi, mint Radnóti Miklós, a dallamot pedig az általam nagyra becsült Kaláka együttes komponálta a vers köré. Így született ez a csodás altatódal, amit már oly sokszor elénekeltem Bencének, és reményeim szerint fogok is még jó párszor.
Radnóti Miklós: Éjszaka
Alszik a szív és alszik a szívben az aggodalom,alszik a pókháló közelében a légy a falon;
csönd van a házban, az éber egér se kapargál,
alszik a kert, a faág, a fatörzsben a harkály,
kasban a méh, rózsában a rózsabogár,
alszik a pergő búzaszemekben a nyár,
alszik a holdban a láng, hideg érem az égen;
fölkel az ősz és lopni lopakszik az éjben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése