Fekszem, mint a lőtt kutya, avagy másfél hónap kórházban - 3. rész

A fotó azt ábrázolja, hogy milyen boldog vagyok,
ha fejbeszúrnak egy infúzióállvánnyal.

Aki ezt a részt olvassa először, annak mázlija van. Egyrészt azért, mert az előző részeket mindjárt összefoglalom, másrészt, mert innen kezdődik a sztori igazán. Most azokról az emberekről írok, akikkel a kórházban találkoztam a másfél hónap alatt. És míg az előző két rész inkább a tényfeltárást szolgálta, addig ezt az írást inkább viccesnek szánom. Vigyázat, az írás nyomokban kukásautót és Taki Nénit tartalmaz!




Az előző részek tartalmából ásés blog stílusban.
Nagyhassal puha kanapén alvás, éjjel kettőkor pisilés, vérzés. Ijedés, család alva hagyás, google-zés: terhesség alatti vérzés. Lehetséges méhlepény bajba levés, a neten írt fájás nem érzés, kicsit megnyugvás, visszaalvás. Reggel orvos hívás, nem elérés, mert síelésen levés. Kórházba menés. Szülésznő általi lecseszés: miért ilyen későn jövés, miért nem azonnal. Orvos megvizsgálás, kórházban tartani akarás, benn maradni nem akarás, ágynyugalom rendelés, hazaengedés. Otthon evés, ivás, mosogatás, munkálkodás, újra vérzés. Csomagolás, Apa várás, kórházba visszamenés. Újabb orvos általi vizsgálás, orvos szentségelés mert nagyon vérzés. Riogatás, hogy nagy bajban levés, akár terhesség befejezés. Egész éjszaka őrzőben fekvés, CTG-zés, infúzióval pisilni járás. Magnézium-, illetve babatüdőérlelő-kemikália kapás. Elsődleges célkitűzés: bababenntartás. Kemikálián morfondírozás. Sikerrel járás, bababennmaradás. Másnap terhespatológiára költözés. Viszonylag jó kórterem kifogás, ággyal tűzfalra nézés. Szopás. Egyhónapig ez a kilátás. Következő napokban minden orvos bugyiba tekintés, ellenőrzés, hogy megszűnt a vérzés, megszokás. Vizsgálatok általi kiderülés: kis darab méhlepény leválás. Orvos visszaérkezés, aggódás, lőtt kutyaként fekvés ukászba adás. Továbbá közlés, hogy terhesség végéig (6 hét) maradás. Gigaszopás.

Első szobatársaim nevére már sajnos nem emlékszem (legalább is nem mindegyikére). Bal oldalon (az 1-es ágyon) feküdt egy kissé túlsúlyos lány, aki szemmel láthatólag a legrutinosabb "versenyző" volt a szobában. Úgy is mondhatnám, hogy ő volt a "főnök". Tőle lestem el a mosottbugyi-teregetés csínját-bínját az ablak alatti radiátorra. Elég szótlan lány volt, már-már mogorva, de lehet, hogy csak azért, mert megzavartam a bennlakók addigi "harmóniáját". Az utolsó napokban (az övéiben ugye, mivel én még előtte álltam az ottlétemnek) már föl-le rohangált a lépcsőn, hogy valahogy "kirázza magából" a babát. Asszem, úgy ment el szülni, hogy egy ilyen lépcsőzés sikerült. Mivel a férje zöldséges volt, és maradt egy rakás gyümölcs, amivel nem tudott mit kezdeni, rámhagyta.

És mivel annyira sokat hagyott, hogy nem bírtam mind megenni, hát a gyümölcs felével meg is vesztegettem néhány nővért. Szám szerint egyet. Az is néhány, nem? Onnantól kezdve ő lett az én szövetségesem. A többi meg - egy másik jóindulatú kivételével - mind az ellenségem. Akik az egész szájbavert másfél hónap alatt úgy viselkedtek velem, mintha én jószántamból lopnám a napot az ő kórházukban és szaporítanám ezzel a dolgukat.  De vissza a betegekhez! A személyzet majd később jöhet.

A középső ágyon egy fiatal fodrász lány, Zsófi feküdt (huszonéves lehetett), és ikreket várt. Tündéri kislány volt, ő is rutinosra "kórházazta" már addigra magát, és tulajdonképpen csak két napot voltunk együtt, míg ki nem könyörögte, hogy hazaengedjék. A sors furcsa fintora, hogy ugyanakkor szülte meg a babáit, amikor én Bencét, így a szülészeten újra találkoztunk. A jobb oldali, velem szemközti ágyon pedig egy nagyon kedves, 35 körüli nő feküdt, aki a harmadik babáját várta. A két másik gyermeke már kamasz volt, és ő ugyanattól a papától várta a legújabbat is. Egyszerű, halkszavú, kortalan nő volt, és kábé ugyanakkor ment haza, mint Zsófi.

Nem fogok ám mindenkit felsorolni. Egyrészt azért, mert végtelen unalmas, és nem célom, hogy lekoptassalak Benneteket, másrészt azért, mert bár mindenkire emlékszem, de nem állítom, hogy minden egyes anyuka, aki megfordult a "birodalmamban", annyira izgi lett volna, hogy feltétlenül meg kell említenem. Ők voltak a "kezdő" gárda, ezért megérdemelték az említést.

Dióhéjban csak annyit, hogy hiába ment el mindenki a szobából, és hiába vágytam rá nagyon, sosem maradtam egyedül, egyetlen éjszakát kivéve. Mert majdnem minden este, pont azután, hogy elaludtam volna behoztak valakit új szobatársnak. Így aztán este nyolckor, tizenegykor, vagy éjjel egykor hótálmosan kezdhettem ismerkedni, elmondani, hogy mi hol van, vígasztalni, hogy aztán fáradtan lefeküdjek, és ébredjek minden 5-kor az ablak alatt ügyködő, kibahangos kukásautóra, hogy aztán még fáradtabban visszaaludjak, és 6-kor már nem kicsit morcosan ébredjek Taki Nénire, aki úgy lát a munkájához, hogy hangosan feltépi az ajtót, és gigazörgés kíséretében kicseréli a szemeteszsákot a tartóban, aztán tovább áll. Szerintem őt az ébresztésért fizetik. A szemeteszsák a Takinéniséggel együtt csak álca.
De térjünk vissza a betegekre. A személyzet majd később...

Igazából négyféle alapproblémával kerültek be az anyukák: vérzés, idő előtti görcsölés, magas vérnyomás, hányás. A hányásosok voltak a laposhasúak. A többieket nem lehetett megkülönböztetni. Kívülről. De a kórteremben töltött idő szempontjából elmondható, hogy a magas vérnyomásosok kerültek le a leggyorsabban a szülőszobára (a mikorról a vérnyomásuk döntött), és ők mindig császárral szültek. A vérzésesek és a görcsölősök (mint én is) mind magnéziumot kaptak infúzióban, és lecseszést szóban, ha meg merték simogatni a pocakjukat (mert ugye az méhösszehúzódásokat okozhat, amitől idő előtt beindulhat a szülés), a hányásosok meg először infúziót, később pedig gusztustalan kétszersültet és ízetlen teát.

Ám alkalmi élettársaimról majdnem minden esetben elmondható, hogy megérkezésükkor még egyikük sem hitte el, hogy akár több napot is eltölthet ebben a kórteremben, aztán mikor ez realizálódott, szinte mindegyikük pityergett, én pedig megvígasztaltam, és a végén már hellyel-közzel élvezték is a kórházi létet.

De térjünk vissza a konkrét történethez. Elhúzott az első gárda - én azt hittem, mostantól enyém a világ (mármint a kórterem) - az este folyamán már meg is érkezett Judit. A későbbi "Nagy Csapat" egyik tagja. 

Nem volt először túl szimpatikus. Mert szép volt és fiatal. És ez eleve irritál egy magamfajta "öreglányt". Ráadásul pityergett. Ezzel jelezte, hogy nem jó velem. De aztán hamar megbarátkoztunk. Mert a fenti "negatív" vonásai mellett hamar kiderült, hogy  nagyon kedves és vidám lány is ő.

A vele együtt töltött idő alatti legjelentősebb élményem az volt - természetesen a beszélgetéseken és a kellemes társaságon kívül - amikor egy újabb szobatársunknak segítettünk, hogy ott szülhessen, ahol azt szokás: a szülőszobán.

Történt ugyanis, hogy egy este nagy hassal "betoppant" Senki Lánya. Egy harmincas évei elején járó, vidékről Pestre költözött, halk szavú, egyszerű, de kedves nő. Fájásokkal hozták be, és mivel nem láttak rajta arra utaló jeleket, hogy pikk-pakk megszülne, hát éjszakára "felcseszték" a terhespatológiára, hogy húzza ki nálunk az éjszakát. 9 felé érkezett, az éjszakás nővér ellátta, és mondta, hogy ne ugráljon, feküdjön, ahogy én is. Ám ő, akinek sem saját orvosa, sem szülésznője nem volt, ezért kórházi értelemben valóban "senki lánya" volt, csak nem hallgatott a "jó szóra". Makacsul egyre sűrűbben vette a levegőt, és "úgy csinált", ahogy a filmekben a vajúdó nők szoktak: izgett-mozgott, időről-időre fájdalom jelent meg az arcán és majd letépte az infúzióállványt az ágyáról. Amikor az egyébként a kedvesebbik fajtához tartozó nővérnek jeleztük ezt, ő már kissé ingerülten közölte, hogy reggelig ebből nem lesz szülés, és most már lesznünk szívesek őt ezzel a vajúdás témával békén hagyni.
Magunkra csuktuk hát az ajtót, és hármasban folytattuk a vajúdást. A lány mindig szólt, ha jött egy fájás, mi pedig mértük az időt, hogy milyen sűrűn érkeznek a görcsök.
Aztán, amikor már kétperces fájásai voltak, úgy éjjel 11 óra tájékán, Judit újra a nővér pult elé járult, hogy most már aztán bizonyítottan vajúdás történik, és mi lenne, ha lekísérné a lányt a szülészetre. (Én azért nem léptem semmit, mert nem hagyhattam el az ágyam.) Ekkor a nővér nagyduzzogva letelefonált a szülészetre, ahol hajlandók voltak újra megvizsgálni a lányt, így Judit lekísérhette őt. Nem, nem láttok rosszul. És most nem is viccelek. Az egyik kórházban fekvő kismama kísérte le a másikat a szülőszobára.

Így történt, hogy már éjfél körül ágyba is kerülhettünk. Kora reggel, nem sokkal azután, hogy Taki néni újra kicseszte az ajtót nagy dérrel-dúrral, érdeklődtünk is a nővérnél Senki Lánya felől, aki egy legyintéssel intézte el a választ, miszerint nem történt semmi, hiába volt a "hiszti". Aztán később Judit személyesen is felkereste a szülőszobát CTG-ügyben, és mit ad isten, találkozott a szobatársunkkal, aki már a családtagjait fogadta, jóval laposabb hassal, és elárulta, hogy éjjel fél 1-kor életetet adott a kisbabájának. Vicces, ugye?

Folyt. köv.

Az előző részért katt ide!

A következő részért katt ide!