Egy ötágyas kórterembe kerültem, ahol ekkor 3 ágy már foglalt volt. A berendezés korrekt volt, mint később kiderült, régebben orvosi szobaként üzemelt, így ez volt az egyetlen kórterem a folyosón, amely saját zuhanyzóval és vécével rendelkezett. Bár az egerszalóki Shiraz hoteltől (ez volt a legszebb, amiben valaha jártam) messze állt, mégsem lehetett okom panaszra. Ablakai a hegyekre néztek, a látvány lenyűgöző volt, az ágy azonban, amit kaptam - az épület egyik kiszögellésének köszönhetően - egy tűzfalra, ami elkeserítő. Bizony. Innentől egy teljes hónapon keresztül ezt a tűzfalat láttam, ha feküdtem. Ez milyen szopóág már? Ottlétem alatt télből lett tavasz, elkezdtek rügyezni majd virágozni a fák, néha hó esett, néha szikrázóan sütött a nap, és én ebből összesen egy kiba... tűzfalat láttam négy teljes héten át, amíg nem kértem át magam a szemközti ágyra. Mert az ágyat persze nem hagyhattam el.
"Fekszik, mint a lőtt kutya!" - adta ugyanis ukászba az orvosom, miután visszatért a síelésből. Ez azt jelentette, hogy a higiénés dolgokat kivéve semmilyen ok miatt nem kelhettem ki az ágyból. A szemében őszinte aggodalmat láttam, ezért komolyan vettem a parancsot.
De térjünk vissza még az első napokra, amikor a doki valahol a távoli osztrák hegyekben hasította a havas lejtőket, így én a kórház többi orvosára voltam rábízva.
Hát bae! Ennyi férfi ilyen gyors egymásutánban még soha nem nézett bele a bugyimba, mint ebben az időszakban. Persze mind a betétemet akarták látni, hogy igazat mondok-e, amikor azt állítom, hogy már nem vérzek. És minden viziten újabb és újabb pasi kukkantott be. Nagyviziten meg egyszerre több is!!!
Először még zavarban voltam, 4 nap után viszont olyan rutinom lett, hogy egy "Doktor Úr, nem akar belenézni a bugyimba?" kérdéssel fel is ajánlottam a lehetőséget, ha egy új arcot láttam.
Akkor még nem tudták, hogy mi okozta a vérzést valójában, ezért hihetetlen sok vizsgálatra küldtek el. Aztán egy hüvelyi ultrahangvizsgálat végre nyomatékosította a gyanút: levált egy darab a méhlepényből. Vagyis mázli, hogy Bence még a hasamban volt, sőt az is, hogy mindketten "ép bőrrel" megúsztuk.
Ezidő tájt még fogalmam sem volt arról, hogy meddig leszek kórházban. Aztán visszatért az orvosom, és közölte, hogy mivel ez egy értékes terhesség (miért, melyik nem az?) és mint tudjuk, bennejártam a korban, ő azt szeretné, ha a szülésig már nem hagynám el az intézményt.
Először föl sem fogtam, hogy mit mondott. A magam izgága, tevékeny és pörgős életéből hirtelen egy olyan helyre csöppentem, ahol megállt az idő. És nem tudtam elképzelni, hogy hogyan fogom kihúzni ebben a környezetben még legalább 6 hétig. De biztos voltam benne, hogy kihúzom. Ez persze ugye azt is jelentette, hogy benn kellett tartanom Bencét. :)
Innentől kezdve 4 hétig csak feküdtem, feküdtem és feküdtem, az utolsó két hétben pedig már lemehettem az udvarra is sétálni. Bence így természetesen benn maradt, egészen a programozott császár napjáig.
Ennyit a dolog egészségügyi hátteréről. Ami igazán izgalmassá teszi a történetet, az az emberi oldal. A sok új ismeretség, a néhány újdonsült barátság és a sors maga, ami a kórházban is folyamatosan megmutatta a maga kiszámíthatatlan természetét.
Folyt. köv.
Az első részért katt ide!
A következő részért katt ide!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése