A nappaliban lévő bőrkanapanén aludtam, ahogy akkortájt mindig. Ennek egészen egyszerű oka volt. Bár a kanapé ülésre kevésbé alkalmas, mert nem tartja meg a derekat, így meglehetősen kényelmetlen, az akkorra már elég méretesre nőtt hasam pont bele tudott süppedni. Ez volt tehát az egyetlen hely a lakásban, ahol képes voltam még aludni. Hajnali kettő felé járt, amikor az éjszaka folyamán úgy 523-dik alkalommal (de lehet, hogy az 524-dik volt) kimentem pisilni. Így megy ez kismamáéknál, no para.
Kitámolyogtam tehát a vécére, elvégeztem a "dolgom", ám a "higiénéhez érve" (nem tudom szebben leírni, de értitek) észrevettem, hogy vérzem. "Hoppá... Ez nem volt tervben. Hisz olyan stramm voltam idáig. Most mégis baj van..." - gondoltam, miközben visszatámolyogtam a kanapéra. "Mit tegyek? Ébresszem föl Apát? De mit tudna csinálni? És különben is olyan fáradt, annyit dolgozik..." Úgy döntöttem hát, hogy először utánanézek a neten, hogy mi lehet a baj. Laptop elő, google-ben rákeres: "vérzés terhesség alatt".
Pár perc alatt megtudtam, hogy mivel nem pecsételő volt és a harmadik trimeszterben vagyok, ezért valószínűleg a lepénnyel lehet valami baj, és azt is, hogy mindenképpen orvosi segítséget kell kérni. Ám egyvalami elaltatta az aggodalmam: az írások mind hatalmas fájdalomról is szóltak, ami nekem azért nem volt. Inkább menstruációs fájdalomra emlékeztetett az érzés. Így hát úgy döntöttem, nem zargatom fel a családot, reggelig csak kibírom valahogy, és akkor majd megkérem Apát, hogy vigyen be a kórházba. Így is lett, sikerült visszaaludnom, reggel első dolgom az volt, hogy felhívtam a nőgyógyászom, akiről kiderült, hogy éppen síel, így nem volt más hátra, mint tényleg felkeresni a kórházat. Megtettük.
Ott először CTG-re kötött az ügyeletes szülésznő, és élből le is cseszett, hogy miért vártam a bejövetellel reggelig. Az üzenet persze jogos volt, a hangnem viszont inkább meglepő és egyben lekezelő. Ekkor találkoztam először az "Anyuka" megszólítással, de nem ilyen kedvesen, ahogy az ember alapból elolvassa ezt a szót, hanem egy különleges, ám a kórházakban rendkívül elterjett hanghordozással kiejtve. Azoknak a szülésznőknek és ápolónőknek, akik ezt a kifejezést álkedvességként használják, ám szándékuk szerint egy lecseszést vezetnek be vele, ilyenkor legalább egy oktávott ugrik fel a hangjuk, és a második "a" hangot természetellenesen elnyújtják, ezzel nyomatékosítva a mondanivalójukat. Szóval az első "kedves" mondat, amit kaptam, valahogy így hangzott: "Anyukaaaaaaaa, mire várt? Ilyenkor azonnal be kell jönni a kórházba."
A szégyen és rémület érzése együtt kavargott bennem. Habogtam valamit, hogy nem tudtam, hogy ekkora a baj, de ez csak olaj volt a tűzre. Szó szerint már nem emlékszem a fejemhez vágottakra, csak arra, hogy ekkor már egészen picinek, viszont annál felelőtlenebbnek éreztem magam. A CTG egyébként egészséges babaéletjeleket mutatott, így jöhetett az orvosi vizsgálat.
Egy fiatal orvos volt az ügyeletes, aki megvizsgált, és nem talált semmilyen rendellenességet. Elmondta, hogy bent kéne tartania, és hogy készültem-e erre a verzióra. Miután elmondtam, hogy nem, és hogy nekem még dolgoznom kell egy hónapig, és egyébként meg közel lakom, hazaengedett, de a lelkemre kötötte, hogy amennyiben újra véreznék, már cuccokkal együtt térjek vissza. Emelett szigorú ágynyugalmat rendelt otthon is.
Tele voltam bűntudattal, hiszen én akkoriban még javában dolgoztam, és úgy éreztem, hogy egy csomó embert cserbenhagyok a gyengeségem miatt. (Ekkoraidiótaiscsakénlehetek.) Ezért interneten keresztül még végeztem a dolgom, story boardokat javítgattam és sajtóhirdetéseket korrektúráztam. Emellett persze mosogattam, ettem, ittam, asszem, akkor még fogalmam sem volt arról, hogy mit is jelent az a szó: ágynyugalom.
Így esett, hogy koradélután újra vérezni kezdtem. "Pazar" - gondoltam. (Ezt a hülye szót egyébként az egyik főnököm ültette be a szókincsembe, aki amellett, hogy reklámokat farigcsál, remekül léggitározik is.) Így hát összepakoltam a cuccaim, megvártam Apát, és visszamentünk a kórházba.
Ugyanaz a fiatal orvos fogadott, ismét felültetett a szülőágyszerű vizsgálószékbe, és hozzálátott a vizsgálathoz. Csak a mérhetetlen fájdalomra emlékszem, majd arra, ahogy az orvos félreugrik, és ijedten szentségel. Kiderült, hogy dőlt belőlem a vér. Az orvos arra gyanakodott, hogy a méhlepény egy része vált le, amely olyan súlyos is lehet, hogy anya és gyermeke egyaránt életét veszti, úgyhogy bármikor szükség lehet egy sűrgősségi császármetszésre. Ezt az orvos így fogalmazta meg: "Ha továbbra sem áll el a vérzés, be kell fejeznünk ezt a terhességet." Még mindig hallom a hangját, ahogy ezt mondta.
Azonnal a szülőszoba őrzőjébe vittek, odatoltak mellém egy CTG-készüléket, és rámkötötték. Aláírattak velem egy csomó beleegyező nyilatkozatot arra az esetre, ha szükség van a műtétre. Fogalmam sem volt, hogy mit írok alá - bár mondták, de ez nem az a lelki állapot, amikor az ember igazán beszámítható - de arra emlékszem, hogy nagyon sok papír volt. Egész éjjel figyelték a magzati mozgásokat, közben magnéziumot kaptam intravénásan, amely ellazítja a testet és vele együtt a méhfalat is. És beadtak egy másik injekciót is, (vagy az infúzióhoz keverték?), amely a baba fejletlen tüdejét hozza "érett állapotba" 24 óra alatt. Vagyis az első cél ez volt: egy egész napon át benntartani a babát. Azon az éjjelen két dologra emlékszem: hogy milyen hülye dolog infúzióval pisilni, és hogy egész éjjel azon töprengtem, hogy milyen rémes kemikália lehet az, ami egy 24 hetes magzat tüdejét egy nap alatt 37 hetesre "növeszti".
Így húztam ki valahogy reggelig, amikor felvittek a terhespatológiára, életem elkövetkezendő másfél hónapjának színhelyére.
Folyt. köv.
A következő részért katt ide!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése