2013. február 17., vasárnap

Rémálom a gyámügyön

Biztos emlékeztek az érzésre, amikor az iskolában a legnagyobb csöndben jön rátok a röhögés, és minél inkább vissza akarjátok fojtani, annál inkább átveszi felettetek az uralmat. Ilyesmi történt velem is, még "gyámkoromban". A történet korántsem mai, de remélem, azért örömmel fogadjátok. Annál is inkább, mert nagyon vicces.

Történt egyszer, hogy a gyámságom alatt álló kis Frut az édesanyja vissza szerette volna kapni. A kislány akkor már több mint tíz éve volt velem, hát nem szívesen adtam. Főként, hogy ő maga sem rajongott igazán az ötletért. Ebből az ügyből kifolyólag beidéztek a gyámügyre. Szóval a szitu kemény és lélekpróbáló volt. Főként azért, mert nem volt kedvem a nővérem ellen bíróságra menni, de ebben az esetben megtettem volna. (Hála Istennek végül sohasem volt erre szükség.)

Be is mentem a megbeszélt reggeli időpontban a hivatalba, ahol a már évek óta ismert gyámügyi előadó fogadott. A meghatározhatatlan korú, idős tanárnő segíteni akarásból lett gyámügyes. Ezt az olykor-olykor elhintett anekdotáiból tudom. Ősz hajjal keretezett beesett arca egy kicsit ijesztően hatott, bár jóindulata és segítőkészsége nagyban javított külső megjelenésén.

Azon a reggelen azonban eléggé komor hangulatban fogadott, amely szinte azonnal átragadt rám is. Felvázolta a helyzetet, amely kis jóindulattal sem volt rózsásnak nevezhető. Nővérem akkori lakhelyén terepszemlézett a helyi gyámügyes, és a környezettanulmány állítólag rendkívül pozitívra sikeredett. A kismarosi ház is rendben találtatott, és az anyagi körülmények is (melyek felmérése  a mai napig "bemondással" működik).

Mindezek értelmében elhangzott a mondat, ami a legrémisztőbb álmaimat kísértette akkoriban: "A papírok alapján vissza kell adnia." 

Ettől a pillanattól kezdve már nem hallottam, hogy mit mond, csak azt láttam, hogy folyamatosan mozog a szája. A gondolat, hogy a kislányt, akivel annyi mindent átéltünk, akit éjszakákon át ápoltam, én vittem óvodába, én vittem iskolába, most vissza kell adnom, egészen lebénított. Az agyam csak azon kattogott, hogy vajon mit kellene mondanom vagy tennem, hogy mindezt megakadályozzam, lehetőleg úgy, hogy közben a nővéremet se állítsam kínos elszámoltatások elé.

Legalább negyedórán keresztül tartott, hogy a jelenetet a saját rémült gondolataimból álló búra mögül szemléltem. Aztán szépen lassan kezdtem "visszatérni" a valóságba, és meghallani az idős hölgy monológját. Hangja idegesítően károgónak tűnt, emellett úgy éreztem, hogy ha valakinek, hát neki tudnia kell, hogy ez az egész "visszaadásosdi" nonszensz. Mind az én oldalamat, mind pedig a "fogadási oldalt" tekintve. Valami olyasmit mondott, hogy most felvesz tőlem egy nyilatkozatot, amelyben elmondhatom, hogy miért nem támogatom a kislány édesanyjához való visszatérését. Mindezt hihetetlen hangosan és terjengősen fejtette ki, cifrázva azzal, hogy tulajdonképp ennek a nyilatkozatnak semmi értelme, mert a gyámügy, ahogy a bíróság is, minden esetben a vér szerinti szülőnek, édesanyának kedvez.

És ekkor olyasmi történt, amire egyikünk sem számított.
Először csak egy villanásszerű "jelenést" láttam a hölgy szája körül. Mintha valami kiesett volna belőle... ő maga pedig olyan furán kezdett artikulálni. Csupán néhány másodperc volt... talán még annyi sem. Mire felfogtam, hogy kisuttyant a protkója, ő már oda is kapott a szájához, és egy bravúros mozdulattal visszacuppantotta a helyére. A mondókáját pedig úgy folytatta, mintha mi sem történt volna.

"Istenem, add, hogy ne nevessem el magam. Ebben a helyzetben végzetes lenne. De hát látta, hogy láttam. Hová nézzek? Mitévő legyek?" - imádkoztam gondolatban, de éreztem, hogy a röhögés alattomos módon kúszik fel a gyomromtól az agyamba, és nem kegyelmez. Egy pillanat alatt kivert a víz, kívül pókerarc, belül rázott a röhögés.

Nem tudom kellőképpen ecsetelni, hogy milyen hatalmas önuralomra volt szükségem ebben a helyzetben, hogy higgadtan nyilatkozzak. Főként úgy, hogy a lelki szemeim előtt újra és újra lejátszódott a jelenet. Ő pedig tökéletesen vágta a szitut.
Ám mivel irgalmas volt, (vagy szintén kínosnak érezte a történteket?) megkegyelmezett, és rövidre fogta a procedúrát. Ilyen gyorsan még sosem végeztem nála. És még sohasem voltam ilyen hálás neki.

(Mi lett a gyermekelhelyezési ügy vége? Fruzsi az édesanyjával is közölte maradási szándékát, aki ennek hatására visszalépett az ügytől. Bölcsen tette, köszönet érte.)





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése