2013. február 27., szerda

Az első játszóterezés - meglepetésekkel tarkítva



Nem tudom, melyikünk várta jobban ezt a napot, Bence vagy én. - kezdhetném ezt a bejegyzést hatásvadász módon így is. Ám ekkor joggal csaphatnátok a homlokotokra: "Ez mekkora hülye! Hiszen egy baba hogyan várhatná azt, amiről még nem is tudja, hogy létezik?" Miközben fogalmaztam ezt a frappáns nyitómondatot, rájöttem én is, ezért nem kezdem így. Bár - ahogy az a történetből kiderül - még juthattok ugyanerre a megállapításra.
Már reggel láttam, hogy jó idő van. Ezért a főzést a délelőtti alvás alatt intéztem, hogy egy korai ebéd után el tudjunk időben indulni az általam már oly nagyon várt JÁTSZÓTÉRRE!

Mivel Bence enyhén szólva falánk baba, így az etetés, mint ahogy mindig, gördülékenyen lezajlott. Úgy is fogalmazhatnék:  az én fiam akkorára tátja a száját, hogy beleférjen a kanál, hogy néha attól tartok, a feje teteje menten hátrafittyen, mint a külföldi reklámból ismert "flip top head" figurának.

Szóval el is indultunk rendben, (Bence a már ismert apátiájába esett a babakocsiba ülve), átrodeóztunk a Pusztaszeri út - Zöldmáli út kereszteződésében található forgalmi gócon, ahol egyszerre három irányból jöhetnek az amúgy nem lassan hajtó autók. Mikor realizáltam, hogy a túloldalon vagyunk és még mindig élünk, elindultuk a szikrázó napsütés, és nem mellesleg a Vérhalom játszótér felé.

Erről a játszótérről már sokat hallottam a néhány környékbeli anyukától, akit ismerek. Mesélték, hogy a játszótér mindig tele van, mert ez az egyetlen ilyen "intézmény" az egész hegyen. Aztán azzal is riogattak, hogy a tele van a "mindentjobbantudó" és "naggyonminta" anyákra is értendő. Vagyis úgy lettem felkészítve, hogy valaki biztos beszól majd valamiért, amit "rosszul" csinálok, vagy ha nem is rosszul, de lehetne jobban is, és ő tudja, hogy hogyan. Szóval sétáltunk a fény felé - nem, közben még mindig nem ütött el minket senki - és ezek a gondolatok jártak a fejemben, s közben próbáltam magam felvértezni a támadások ellen.

Amikor ez éppenhogy sikerült, már meg is érkeztünk a tettek színhelyére, ahol az első meglepetés ért. Az igen nagy és szép játszótéren gyakorlatilag alig lézengtek a látogatók. Sokat mondok, ha rajtunk kívül hatnál több gyerek volt ott. Ennek megörülve boldogan szemeltem ki egy olyan hintát, ami speciális beülőrésze révén abszolút alkalmasnak tűnt Bence "megörvendeztetésére", és emellett az egy állványra fellógatott mindkét hinta üres volt.

Kivettem a gyereket a kocsiból, hogy betegyem a hintába, és jött az első kihívás. Ugyanis egy olyan beülővel találtam szembe magam, ami leginkább egy kemény műanyagból (vagy valami másból) készített pelenkára hasonlított, ám ezen a bugyiszerű képződményen négy lyuk volt kialakítva a lábaknak. Megtalált hát a dilemma, hogy hova tuszkoljam Bence lábait. 

Számbavettem a lehetőségeket, és arra jutottam, hogy ha a hátsókba teszem, akkor arccal előredől, és az első lökésnél kizuttyan, úgyhogy egy határozottnak tűnő mozdulattal végül is a frontoldalon lévő lyukakon lógattam ki a sonkákat. 












"Ezzel meg is volnánk" - gondoltam elégedetten, de ekkor jött az újabb dilemma: "Hol legyen a keze, hátul, a fémrúd mögött, vagy elől, hogy a "pelus" szélére tudjon támaszkodni?"

Aztán mindent kipróbáltam.



















Végre elkezdtünk hintázni. Helyesebben Bence, én csak löktem. Ám egy újabb meglepetés ért, mikor láttam, hogy Bence apatikus arckifejezése mit sem változott azóta, mióta kivettem a babakocsiból. 

Ő csak nézelődött jobbra-balra, és tűrte, hogy lökjem.



















Ekkor gondoltam, "turbózok" az élményen, és elkezdtem énekelni neki a Hinta-palintát. Ennek hatására néhány mosoly - mint a hullócsillagok az augusztusi égen - végre átsuhant az arcán. Közben persze mint egy hülye japán turista, fotóztam is a fiam, biztos, ami biztos. Egyetlen mosolyt tudtam elcsípni. Azt is azért, mert látta, hogy fotózom.









Aztán megtaláltak minket az első szülők. Egy fiatal pár hozta mellénk hintázni Dániel nevű kisfiát, aki kisebb volt Bencénél, de szemmel láthatólag sokkal profibb. Ő például már teli szájjal vigyorgott, miközben dupla olyan magasra lökték, mint azt én Bencével mertem (és merem életem végéig). Bencén annyi változást láttam, hogy egy kicsit jobban elfordult balra, mint addig. Ekkor meghallottam valami furát. Bence a fogát csikorgatta. Persze nem csak én hallottam, hanem a mellettem álló anyuka is, aki rögtön felsikoltott: "Jézusom, Danika, el ne tanuld ezt a kisfiútól!" Mielőtt felhúztam volna magam, beírtam neki egy pirospontot, hogy legalább észrevette, amit a nagy átlagnak nem sikerül, hogy Bence fiú.

Hála Istennek Danika annyira profi volt a hintázásban, hogy hamar rá is unt, így hát újra magunk maradtunk. Próbálkoztam még egy-két "jönapuszi" játékkal, azaz amikor Bence felém libbent, vinnyogtam, majd lenyomtam egy cuppanóst, amitől újabb enyhe mosolyrohamot kapott, de újfent visszasüppedt a látszólagos apátiába. Bár ha igazságos szeretnék lenni vele, azt gondolom, hogy annyira érdekes volt a többi játék, amit ő még nem próbálhatott ki és a többi gyerek, akikkel még nem játszhatott együtt, hogy egy szimpla hintázással nem lehetett levenni a lábairól. Mármint de, de mégsem.

Úgy döntöttem hát, hogy véget vetek a "mókának". A már ismert mozdulattal a hóna alá nyúltam, és elkezdtem kiemelni a hintából. Ám Bence nem akart kijönni. Vagyis őneki mindegy volt, a teste nem akart. Én meg cibáltam szerencsétlent, és csak remélni mertem, hogy a másik öt anyuka nem minket néz. Hosszú másodpercekig küzdöttem a szerkezettel, míg az végül engedett, és a baba végre a karjaimban volt. El is indultam boldogan a babakocsi felé, amikor azt éreztem, hogy valami nagyon furcsa Bence alsó testén. Mintha sokkal vékonyabb lenne, mint amikor beletettem... 

És ekkor megfordultam, és láttam, hogy Bence pufinadrágja még mindig hintázik. (Nem tudtam róla fotót készíteni, mert egyrészt tele volt a kezem gyerekkel, másrészt majd' elsüllyedtem szégyenemben.) Álvidámságot erőltetve magamra kinyögtem egy gyenge "Hoppá"-t, és visszakullogtam a nadrágért. 

Ekkor már én is apátiába estem. Hogy emeljek az ünnepélyes alkalom fényén, hazafelé még bevetettem új találmányomat, a lejtő tetején babakocsit elengedő, majd elérohanó, és a gyorsuló kocsit megállító játékot, amin Bence már fel-felröhögött. 

Ennyit a játszótérről. Mér' nem mondta senki, hogy még ez is ilyen nehéz?




2 megjegyzés:

  1. :)nyugtasson a tudat, hogy Bence valószínű szeretni fogja. Mi meg csak kibírjuk valahogy.....
    Én a közértekben hagyom rendszeresen ott a gyerek cipőjét, mikor kiveszem a bevásárlókkocsi üléséből. Hányszor hozták már utánam, és milyen furán néznek, hogy nekem vajon miért nem tűnt fel, hogy nincs a gyereken cipő????
    ...játszótér.....szerintem ha beindul a "szezon" annyi megdöbbentő dolgot fogsz még ott látni, hallani, hogy még egy könyv is összejön:) én elolvasnám!:)

    VálaszTörlés