Ébredő ifjúság

A giccses címet az örömöm hozta ki belőlem. És azt is, hogy kénytelen vagyok otthagyni vasalást, horgolást, és míg Bence alszik, inkább írok a diákokról egy cikket.
Emlékszem még nagymamámra, aki a hetvenes években panellakása konyhájának közepén sámlin kuporodott táskarádiója mellé, és úgy, titokban hallgatta a Szabad Európát. Emlékszem a szpíker hangjára, "Ez itt a Szabad Európa Rádió", a különleges muzsikákra, és az értetlenség érzésére is. Nem értettem ugyanis, hogy miért kell Nagyinak ezt titokban csinálni, de büszke voltam rá, hogy meri.
Aztán emlékszem a nyolcvanas évek elején Anyukámra, aki élelmiszerhigiénikus állatorvosként bőven részesült a vendéglátós étteremvezetők, valamint bármilyen húst áruló kereskedő paraszolvenciájában, és ezért tehette meg, hogy Marlboro cigarettát szívott. Titokban. Hogy fel ne jelentsék, és meg ne hurcolják azért, mert a jövedelméből nem tehette volna meg. Nem értettem, hogy miért kell titokban.
Ebben szocializálódtam. A félelemben. Hiába ért fiatalként a rendszerváltás, még jócskán éltem a szocializmusban is ahhoz, hogy a félelem belémivódjon. (Élményként mindenképpen kihagyhatatlannak tartom a két rendszer egymásutániságát.)
Talán ezért van az, hogy félve klikkelek bármiféle jelen rendszert vagy politikai döntést helytelenítő cikkre, posztra, hozzászólásra.
És ezért vagyok most rendkívül lelkes is, látva a keretszámcsökkentések miatt fellázadt fiatalságot.
Az alapproblémáról az a véleményem, hogy ahogy eddig is a legtöbbünknek (a mostani honatyáknak is) járt az ingyenes tanulás lehetősége, a fiatalság is megérdemli ugyanezt. Főként, hogy manapság sokkal inkább szüksége van az országnak kiművelt emberfőkre, mint valaha.
De számomra mégsem ez a legfontosabb a történéseket látva. Hanem az, hogy a fiatalok megmozdulása reménnyel kecsegtet.
Annak a reményével, hogy a félelemből vagy nemtörődömségből származó apátia, ami mára már teljesen eluralkodott az országban, és amelynek köszönhetően e "birka nép" szinte bármit megenged a hatalomnak, nem érinti az ifjúságot. Hogy vannak még, akik nem fásultak bele, akik nem adták fel, vagy akik nem félnek régi emlékek miatt, mint én. És ők most megélik az "együtt kiállni valami mellett" élményét. Fáklyákat gyújtanak, vonulnak, táblákat emelgetnek, ülősztrájkolnak. Tiltakoznak. Élnek. És bár semmi garancia, hogy ők nem ugyanolyanok lesznek, mint a mi generációnk, amikor majd a zsírosbödön közelébe kerülnek, de akkor is azt mondom, hogy végre egy kis tűz... Egy kis lázadás. Éljenek a fiatalok. És álljanak ki magukért, ahogy mi nem merünk... vagy egyszerűen csak lusták vagyunk.