Karácsony? Kipurcanok! - avagy sok műhó mindenért

Tömény, melós, fárasztó, csodás. Tőszavakban ennyi az idei Karácsony.
A készülődésnél nem volt időm sem olvasni, sem írni. Még most sem lenne, de már nem bírtam tovább…
Ez most egy "hagyományos" naplóbejegyzés. Asszem ez az első ilyen. De valamikor ezt is el kell kezdeni.




KÉSZÜLŐDÉS

A karácsony az adventi naptárakkal "bukkant fel" a lakásban. Hármat is készítettem azoknak, akik feltehetően értékelik a családból, tehát Bencének nem. A naptárnyitogatásban Fruzsi az abszolút nyerő, a két férfi szégyellheti magát, nekik még mindig ott lifeg a megtépázott cucc az ablakon.

Aztán már hetekkel előbb megsütöttem két adag mézeskalácsot, még csokiba is mártogattuk Fruzsival, aztán szépen bepakoltam mindet fémdobozba puhítani, ahogy illik. Csak ezután ötlött fel bennem egy kérdés, amit úgy éreztem, késve bár, de fel kell tennem a családtagoknak.

"Fruzsikám, egyáltalán szereted Te a mézeskalácsot?" - "Nem, de ha kell, megeszem." - érkezett a válasz, amin megdöbbentem ugyan, de azért reménykedve fordultam a többiek felé. Néhány másodperc múlva aztán kiderült, hogy senki, ismétlem: SENKI sem szereti nálunk a mézeskalácsot, beleértve engem is. Tehát én sem. Értitek… Én mégis kényszeres késztetést érzek az elkészítésére. Nem tudom, miért. Talán az illata miatt. Talán mert olyan jól néznek ki a puha sütikkel teli, karácsonyi mintás fémdobozok. Vagy talán azért, mert annak ellenére, hogy nálunk senki nem szereti, azért mégis elfogy az ünnep végére. Hogy ki eszi meg? Fogalmam sincs. Asszem a vendégek. De mindegy is. Jövőre azért meggondolom, hogy szívjak-e még velük…

Ugyanígy évek óta (pontosan tíz éve) sütök egy csokis/dió/lekváros csodasütit, amit mindenki imád, aki először kóstolja. Most viszont erről is kiderült, hogy a pasim nem eszi, mert ő beiglihívő és a Daubnerből hozza a beiglit, Fruzsi meg én pedig annyira unjuk már, hogy igazából ezzel is fölösleges legközelebb bíbelődnöm. Szóval kettőőből két öngól.

Kajafronton annál nyerőbb vagyok. December 23-án éjfélig mindennel elkészültem. Konkrétan aznap este készült egy ananászos csirkemellsaláta, amivel  a Szentestei családi vacsihoz járultunk hozzá, illetve megfőztem életem első halászlevét, valamint harmadik töltött káposztáját, mindkettőt édesanyám receptje alapján. Asszem, jogosan és pökhendien kijelenthetem: a kaják fantasztikusak lettek!

Aztán hetekkel ezelőtt elkezdtem saját kezűleg gyártani az ajándékokat, egyrészt gazdaságossági okok miatt, másrészt, hogy bebizonyítsam (kinek is?), hogy milyen ügyes vagyok. Ebből az lett, hogy a barátnőknek szánt ajándékokat még most is gyártom, mert nem készültem el minddel. Emellett 4 puha állatkát is el akartam készíteni, amiből kettő lett meg, a többi még gombolyagként lapít a nylonzacsiban. Szóval még most se lenne időm írni, de már annyira vágytam az írásra, hogy azt gondoltam, lesz, ami lesz…

De térjünk vissza az ünnepre!

DECEMBER 24.

Süti, kaja kész, ajándékok úgy, ahogy, mégis kijelenthetjük, hogy a fadíszítésen, ajándékcsomagoláson és egy icipici takarításon kívül semmi dolgom nem volt, ami a Karácsonyhoz fűződik. Emellett segítséget is kaptam Gyöngyi személyében, aki még kis Fru babysittere volt, és aki azóta már a család igazi barátjaként nyújt szakértő segítséget Bence istápolásában is.


Szóval míg ő elvitte Bencét sétálni, én nekiálltam fát díszíteni, amelybe később beszállt Fruzsi is.































Már épp végeztünk a szerintünk nagyon szép fával (kék-pink színben tartva, gyöngysorral, no boa, no szaloncukor), amikor megjött a pasim, és elégedetlenségét fejezte ki annak aluldíszítettségét (színek) valamint alulszaloncukorozottságát illetően. El is rohant szaloncukorért, majd visszatért egy csomag totál más kék és egy állítása szerint pink, szerintem hányás színű szaloncukorral, hogy tegyük fel.
A kék mássága felett még szemet húnytam, és miután kisFru gondosan megörökítette fotón a fát még abban a formában, ahogy nekünk tetszett, nagyduzzogva felaggattam a fára. A hányás színű cukrokat viszont nem voltam hajlandó felakasztani, ezért vállalva a konfliktust, az étkezőasztalra tettem ki egy tálba. (Ma már, 26-án nincs egy szem sem belőlük.) A színhiány problémáját pedig ezüstre fújt tobozokkal próbáltuk oldani, de csak annyira sikerült, hogy a pasim kissé sértődötten közölte, jövőre ő és a nagyfia díszítik a fát, aminek mi a közelébe sem mehetünk. Megfogadtam, hogy nem teszek ki karácsonyfa fotót sehová, mert roskadoznak tőlük a közösségi oldalak, ide azonban mégis feltöltök néhányat, mert úgy néz ki, ez az utolsó ízléses (vagy arra törekvő) fánk Fruzsival, és mint ilyet, meg kell örökíteni.

A fadíszítés végén Gyöngyi visszaért Bencével, aki pont annyira csodálkozott rá a fára, mint bármi másra, amit először lát. De azért asszem, szerette.









Aztán folyt tovább a nap Bence megszokott napirendje szerint, és amikor elérkezett az alvásideje, mi kitakarítottuk a lakást Gyöngyivel, és nekiálltunk összecsomagolni az estéhez. Bence apukájának nagyobb családi körében ünnepeltük a Szentestét, az én kérésemre a másik kisgyerekes család otthonában, azon önző szempontoktól vezérelve, hogy legalább utána ne kelljen még egyszer kitakarítani a lakást. (Utólag megtudtam, hogy ezt most Bence zsenge életkorára tekintettel kérhettem, de jövőre nálunk lesz az egész család.) Ezért vinnem kellett magammal Bence összes cuccát, előkészíteni az uzsiját, a vacsiját, az alvó ruháját, alvó állatait, mindezt a pelenkázós alapcuccok mellé. Ezután még össze kellett szedni az ajándékainkat, amiket elvittünk, hogy átathassuk és visszahozhassuk őket.
Bence 4-ig aludt, ami pont beleillett a programba, mert a család 5-re várt minket. Ehhez képest fél 6-kor sikerült elindulnunk. Tulajdonképpen azért, mert még így is sok időbe telt Bencét megetetni és fölöltöztetni, közben öltözés, smink, miegymás, de mázlinkra az apukája az új autós gyerekülés összeszerelésével vacakolt, ezért nem vette észre, hogy amúgy se lettünk volna kész.
Így esett, hogy egyórás késéssel érkeztünk meg, nem tudom már, kire fogtuk, de mindegy is. Bencét kicsit féltettem, mert a család legidősebb és legtörékenyebb nénikéje azonnal rávetette magát, hogy majd ő megfogja. Ez két okból is aggodalomra adott okot: egyrészt nagy volt az esélye, hogy leejti a több mint tízkilós gyereket, másrészt annak is, hogy az előbb még jól elsírja magát, mert fél az idős néniktől. Főleg, ha enyhén szakállasak. Mondjuk ez a néni nem volt szakállas, sőt, megboldogult nagymamámra hasonlít, ezért még csípem is, de ez Bencét egyáltalán nem érdekli.  Ám a Megváltó úgy látszik, addigra már megszületett, és "elintézte", hogy ne történjen semmilyen "tragédia".
Innentől kezdve már békésen ment minden. Amíg én céklával etettem Bencét (hogy juthatott ez a hülye ötlet az eszembe, hogy Szenteste egy fantasztikus, de annál makacsabb színű ételt adjak neki?), addig a kisgyerekek felmentek az emeletre, átadva a terepet a Jézuskának, vagyis az összes felnőttnek, akik mint a mérgezett egér, fel-alá rohangáltak és próbálták tematikusan, emberek szerint csoportosítva behordani a töménytelen mennyiségű ajándékot a szám szerint 5 gyerek és 7 felnőtt számára. Ez, amint utóbb kiderült, csak immel-ámmal sikerült. Még mindig cékláztunk, amikor megjött a Jézuska, ezért Bencét kikaptam az etetőszékből, és rohantam vele a fa elé, hogy le ne maradjon semmiről.
Ő tátott és céklavörös szájjal nézte a csillagszórókat, nem értette, miért dünnyög mindenki valami hülye dalt, aztán, hogy miért hallgatjuk az egyik felnőttet, aki egy könyvből (Biblia) olvas fel valamit. Aztán egyáltalán nem értette, és nem is izgatta, hogy miért puszilja meg mindenki, miért tuszkolnak a kezébe különböző csomagokat, amivel egy idő után fel is hagytunk, mert egyáltalán nem értett az egészből semmit. Fruzsika a profi fényképezőgépével örökítette meg a történteket. A fotókról azonban utóbb kiderült, hogy a félhomályban gyakorlatilag élvezhetetlenek lettek, így egyetlen egy sincs Bence első karácsonyának Szentestéjéről. Szerintem ez tök vicces. Tényleg.
Aztán én odaálltam az olajsütő mellé, és elkezdtem a rántott halakat kisütni. Néha láttam Bencét, aki igazi pasiként végül a Többikisfiú távirányítós autója iránt mutatott némi érdeklődést, amit a Többikisfiú eléggé nehezményezett. Kábé 45 percig sütöttem a halat, a család már rég asztalhoz ült és folyamatosan pusztította, ami elkészült. Aztán dolgom végeztével elvittem Bencét lefeküdni, akin ugyan egész este nem látszott túl nagy izgatottság, mégis felpörgött annyira, hogy ne tudjon időben elaludni. Lehet, hogy a tömény olajszagom nem bírta... Kábé negyven perc szenvedés után (este fél 9-kor), amikor a baba még mindig vígan kapargatta a vendégány oldalát, megkordult a gyomrom, amit dél óta hanyagoltam. Frappáns megoldásként küldtem egy SMS-t Apának, hogy váltson le, mert éhenhalok. Természetesen Bence is úgy "működik", mint a kinyithatatlan palackok: miután fél órát fárasztod, másnak azonnal sikerül megoldani a problémát. Így alakult, hogy a jóllakott család (néhány perccel később a pasimmal kiegészülve) már csak udvariasságból leste, hogy egyek már, mert tulajdonképpen mennének aludni, csak hát mégsem illik… Persze Apa is megsúgta, hogy siessek, mert már ő is menne haza. Így hát benyomtam gyorsan a vacsit, kiderült, hogy a zserbóról már lemaradtam és csak az én mézeskalácsom és sütim van már, amikről ugye tudjuk, hogy milyen a hozzáállásom, ezért desszert nélkül mentem vissza Bencéhez, hogy beledugjam a kezeslábasába. Iszonyú édes volt, semmire sem ébredt fel, sem a tuszkolásra, sem a lámpafényre, sem a Többikisfiú örömittas kiabálására, csak a kinti zimankóra. Persze, amikor hazaértünk, nem kellett kérlelni, hogy újra álomba merüljön: a feje már aludt, mire a popsija az ágyhoz ért.
Megpusziltam, kijöttem, és csak ezután éreztem, hogy milyen fáradt vagyok.

AJÁNDÉKOK

Bence

szennyestartó láda

játéktartó láda

formaevő elefánt

labda

játékgolyók

plüss építőkockák

felfújható járássegítő henger

kacsatörölköző

babalaptop

lendkerekes kisautó

 lendkerekes kisrepülő

kis Fru

Bershka vásárlási utalvány 

csizma

horgolt cica

bőrönd

könyv

teás bögre
vacsorautalvány francia étterembe

Anya

csokifondue

hőprés (hi-hi)

könyvek

kések

pihe-puha takaró
vacsorautalvány francia étterembe

Apától és Bence tesójától nem kaptam felhatalmazást az ajándéklistához.

(Az ünnep lelki vonatkozásaival egy emelkedettebb írásban térek vissza.)