Karácsony? Őrségváltás anyafronton.

Azt hiszem, most karácsonykor lettem anyuka úgy "istenigazából".
Anyuka, aki aggódik, gondoskodik, etet, takarít, ajándékoz és nagyon, de nagyon szeret mindenkit a családból.

Nem voltam ilyen. Bár tavaly, nagy hassal már voltak előjelek. De igazán csak pár napja döbbentem rá, hogy mi is történik.
Ahhoz, hogy valóban érthető legyek, egy kicsit vissza kell tekintenem a múltba. Először a régmúltba, úgy 14 évvel ezelőttre, majd a közelmúltba, Bence születéséhez.
1998-ban veszítettem el az édesanyámat. Éppen fél évvel azután, hogy igazán egy hullámhosszra kerültünk. A magánéletem épp romokban hevert, ahogy az övé is már hosszú évek óta, így hasonló sorsú felnőtt nőkként találtunk először egymásra mint jó barátnők. Ám az épp kialakulni kezdő harmonikus anya-lánya kapcsolatba hirtelen belerondított a betegsége, és fél év múlva már végleg el is ragadta őt. Ettől függetlenül (hogy rövid ideig élvezhettük a felnőttként normalizálódott szülő-gyerek kapcsolatot) jó anya volt küzdelmes élettel. Nagyon sok harcot vívott önmagával, egyedül álló anyaként a sorsával és velünk, gyermekeivel is. Ám a leglényegesebb harcokból úgy gondolom, győztesként került ki.
1998-ban édesanyám távozásával (amit egy évvel megelőzött anyai nagyanyám halála is) egy csomó mindent elveszítettem. Évekig éltem át az árvák magárahagyatottságát, és néztem szembe a döbbenetes felismeréssel, hogy egyedül vagyok, és nem számíthatok már senki másra, kizárólag magamra. Rideg lett a világ. Nem főzött rám senki, nem éreztem az otthon ízeit, illatait, nem volt kit felhívnom, ha fájt valami. Gyökértelenné váltam. Néha egy másik anyuka megszánt, és meghívott magához ebédre, vacsorára, de az én anyukám után maradt űr sajnos minden egyes falattal nagyobbra nőtt. (Itt jár egy "Köszönöm!" Marika néninek, aki már szintén nincs közöttünk.)
Néha álmodtam vele. Azt álmodtam, hogy él. A miért? volt mindig más. Hogy miért nem szól, ha él? Néha fájt egy ilyen álom, néha happy enddel végződött, de az ébredés minden esetben letaglózó volt. Mert újra és újra fel kellett ismernem a tényt, hogy ő már nincs nekem.
Nem tudom elmondani, mennyire irigylem azokat, akiknek még élnek a szüleik. Csak egyet tudok tanácsolni innen, az "árvák szemszögéből": szeressétek a szüleiteket, az apukátokat és anyukátokat, ha kell, rendezzétek velük a kapcsolatotokat, és használjatok ki minden lehetőséget, hogy velük lehessetek, és kifejezhessétek a szereteteket, amíg még megadatik.
Szóval nagyon korán elveszítettem a szüleimet (édesapámat 8 éves koromban), és az édesanyám minden megmozdulása, a főztje, a tánca, a humora, a haragja, a gondoskodása és a szeretete a mai napig végtelenül hiányzik.
Anyukám halála után fél évvel kaptam egy óriási feladatot az élettől. Hozzám került kis Fruzsi 5 és fél évesen, és egyik napról a másikra hirtelen anyává kellett válnom. Szó szerint így volt. Az egyik nap még azt fontolgattam, hogy meló után melyik kocsmába ülök be a kollégákkal, a másik nap pedig már azt, hogy hogyan fogok az oviba érni a gyerekért. De mégis, így visszatekintve nem gondolom, hogy igazán jó anyukája tudtam lenni. Akármennyire is szerettem volna, a mirelit nudli kakaóporral mégsem az a menü, amire egy kisgyerek boldogan emlékszik vissza mint "anyuci főztjére". Tényleg mindent az akkori legjobb tudásom szerint tettem, és úgy is gondolom, hogy remek nőci lett a kiscsajból, de ez annak is köszönhető, hogy az első 5 esztendőt még anyukám féltő gondoskodása mellett tölthette.
Aztán idén áprilisban megszületett Bence. Különböző elég nyomós okok miatt programozott császármetszéssel jött világra, amely bennem nagyon fura érzéseket keltett. A szülés előtt sok-sok szüléstörténetet olvastam arról, hogy más nők hogyan váltak abban a pillanatban szerető édesanyákká, hogy megpillantották gyermeküket, sőt, van, aki már a fogantatás pillanatától megéli az anyaságát. Ilyenkor a leírások szerint mindenki elemelkedik a földtől és legalább másfél centire kezd el lebegni, és annyira, de annyira szereti gyermekét, amennyire csak lehetséges.
Őszintén szólva velem egészen más volt. Amíg Bence a hasamban volt, fantasztikusan közel éreztem magamhoz. Ez így van rendjén, hiszen nem is lehetne közelebb annál, mintsem hogy bennem van.
Mégis, várandósan a nőnek csupán romantikus fantáziái vannak a gyerekéről. Bocs, általánosítottam, így most korrigálok. Úgy érzem, nekem csupán romantikus fantáziáim voltak a fiamról. Bár a terhességem legelején azt gondoltam, én majd biztos tudok vele kommunikálni, hiszen ezoterikus beállítottságú vagyok, hátam mögött egy csomó szellemi és lelki fejlődést segítő tanfolyammal és gyakorlattal. Úgy gondoltam, nekem meg se kottyan egy-egy dialógus a hasamon keresztül. Aztán, amikor a névválasztás kapcsán végső elkeseredésemben a magzathoz fordultam, hogy ő majd eldönti, milyen nevet szeretne, azzal kellett szembesülnöm, hogy nem válaszol semmire. Hiába meditáltam, mélyültem el magamban, nem jött semmilyen válasz egyetlen kérdésre, majd később konkrét névre sem. Egyedül a csokira. Ha csokit ettem, belendült. De valljuk be: ez inkább anyagcsere, mint kommunikáció. Szóval az érzés fantasztikus volt, a kapcsolat viszont hagyott maga után kívánnivalót.
Aztán a császármetszés természetéből kifolyólag úgy éreztem, hogy "kimaradok" Bence születéséből. (A részleteket egy későbbi posztban szeretném leírni.) Ennek köszönhetően volt egy olyan félelmem, hogy mi van akkor, ha nem is az én gyerekemet adják oda nekem, hanem becsempésznek egy másikat, aki nem kell senkinek, és nekem majd egy idegen kölkét kell felnevelnem. Mindezt csak azért írom le, hogy érzékeltessem, mennyire nem lebegtem egy centivel sem a föld fölött, és mennyire nem éreztem az anyaság magasztos és felemelő érzését. Sokkal inkább éreztem azt a furcsa ellentmondást, hogy amíg belül volt egy ismerős, legalább a csokira kiszámíthatóan reagáló dudor, egy "álomgyerek", aki olyan, amilyennek csak elképzelem, addig az eltűnésével párhuzamban belül egy űr keletkezett, kívülről pedig kaptam egy "idegen" lényt, akivel fogalmam sem volt, mit kell kezdenem. A legrémisztőbb érzés az volt, hogy vajon tudom-e majd szeretni. És mi van, ha nem? El mégse áshatom… (Ennek az érzésnek a viccesebbik aspektusa, hogy attól féltem, mi van, ha ronda lesz és én még csak nem is látom? Mániákusan figyeltem az emberek reakcióit, mert szentül meg voltam győződve róla, hogy ha ronda, akkor nem azt mondják, hogy "De szép!", hanem azt, hogy "Milyen aranyos!" Persze, ez mára már teljesen hidegen hagy, de ha igazán őszinte akarok lenni, akkor ez is hozzátartozik a tényekhez.)
Ez nem azt jelenti, hogy amikor odahozták a szülésnél Bencét, akkor ne sírtam volna el magam a meghatódottságtól és ne éreztem volna, hogy nagyon, de nagyon örülök neki, hogy van, csak azt szerettem vola érzékeltetni, hogy a sok-sok kusza, kavargó érzés között bizony kevésbé magasztosak is fel-felbukkantak.
Aztán teltek-múltak a hónapok, és kezdtük felfedezni egymást a babával. Bennem asszem az első mosollyal kezdett kialakulni a kötődés, benne, a könyvek szerint, jóval később, csak féléves kora környékén. Végtelenül szeretem őt, de itt most ezt nem részletezem, mert tulajdonképpen az egész blog erről szól.
Végül elérkezett a karácsony.
Szenteste megtapasztalhattam, hogy Bence, még ártatlan "karácsonyszűz" gyerekként egyáltalán nincs megfertőzve az ajándéktukmálás és -hajhászás őrületével. Neki a karácsonyfa, a csillagszóró, a szépen becsomagolt doboz és a benne lévő ajándék  mind-mind "csak" egy ugyanolyan "csoda", mint az egyszerű fakanál vagy a csipesz, amit néha megrágcsál. És ezen a felismerésen keresztül tanított meg arra, hogy ugyanakkora jelentősége tud lenni egy kesztyűre hullt hópehelynek, vagy a nagyonvicces és nagyonhülye brümmögésnek, amivel reggelenként arconpermetez a nyálával, mint a hőn áhított ajándéknak, amit végre megkapunk. Tulajdonképpen a gyereket hidegen hagyta a karácsony. Sokkal többre értékelte a megsokasodott perceket, amiket Apával tölthetett együtt, és a sok-sok találkozást, amelyek az ünnep kapcsán besűrűsödtek. Odaadóan kúszott a "Többigyerek" után, aki rá se hederített, de benne még akkora az elfogadás, hogy nem kifogásolt semmit. Sem azt, hogy a "Többigyerek" kihagyta őt a játékból, sem azt, hogy minden játékot kivett a kezéből, amihez csak hozzáért. Mert a "Többigyerekben" már kifejlődött az önzés, az "akarom" és az "enyém". Bence még tiszta. Sajnos tudom, hogy ez tarthatatlan, de akkor is leírom, hogy sose felejtsem el, hogy ilyen is volt.
De térjünk vissza az ünnephez és egy másik felismeréshez! Amint azt az előző karácsonyi posztomban írtam, rengeteg munkám van az elmúlt napokban. Az előkészületek során igyekeztem olyan ételeket főzni, amiket még az anyukám tett minden karácsonykor az asztalra, így hát elővettem az általa diktált recepteket, és azok alapján főztem meg az ünnepi ételt. A halászlevet életemben először, és a töltött káposztát életemben harmadszor. Mindkettő fantasztikusan sikerült. És amikor a főztömet (Anya főztjét) az asztalra tettem, és a többiek megkóstolták és jó ízűen megették, akkor ért vissza a régi érzés. Felelevenedtek az illatok, visszatértek a régi ízek, és Anyuci újra velünk volt. Bennem volt velünk. Értitek. Rájöttem, hogy most történt meg a "beavatás", most vettem át az ő szerepét. Rájöttem, hogy úgy nyúlok Bencéhez, amikor elesik, ahogy ő simogatott, és úgy aggódom Fruzsiért, amikor pityereg, ahogy ő aggódott értem. Elképesztő, de még a kezem is olyan, mint az övé. Néha félelmetes érzés, de leginkább megnyugtató. Mert már sosem fogom olyan egyedül érezni magam, mint néhány évvel ezelőtt. És most már én is igazi anyukának mondhatom magam, és nem olyan hitvány kétkedőnek, mint szüléskor.