A szexi fotó meg már tegnap is bejött, hát kaptok egy újat. Az alkotók még mindig Gálos Viktor és Hafner Kriszta. Modell: Giret Fruzsi. Dudor: Makara Bence.
Az előző rész tartalmából (ásés blog stílusban):
Szülőszobántoporgás, korszakvégetérés, anyáváválás, CTG gumizás, babajóllevés, létező fájás, szülés nem megindulás, kórterembefekvés. Előkészítés, katéterezéskibírás, injekciószúrás, Apaérkezés, aneszteziológus általi tájékozottá válás, műtősfiú-megismerés, közös félés, időszétfolyás, vigyorgás, szófogadás, indulás. Zötykölődés, mindennek nekiütközés, későbbi röhögés, fájás. Műtőbe érkezés, súgás, ágyratevés közben bénázás, belül kislányos rémülés, kívül szuperanyának levés. Sterilizálás visszautasítás, okosnak levés, szófogadás, oldalra fordulás, szúrás, bénulás, félés, hogy előbb vágás, mint lábérzés. Apaintegetés, erőltetett mosolygás, még jobban megijedés. Oxigénmaszk-feltevés, megrémülés mert vágásnemtudás. Aneszteziológussal semmitmondó csevegés, aneszteziológus-utálás, vágásmegtörténés-realizálás. Aneszteziológus általi békénhagyás, túloldalra koncentrálás. Folytatás következés.
Áthangoltam hát a figyelmem a lepel túloldalára. Fizikailag csak annyit éreztem, hogy néha meglöknek alulról. A hangok jelentették az egyetlen fogódzkodót, annak a lehetőségét, hogy kikövetkeztessem, mi is történik valójában.
Hát, ha nem tudom, hogy éppen egy alig tízcentis vágáson keresztül a testemben matatnak, azt is gondolhattam volna, hogy néhány pohár Vice Házmester mellett ücsörögnek, és az élet fontosabb és kevésbé lényeges dolgairól diskurálnak kedélyesen, miközben néha sokat sejtetően beleslukkolnak hüvelyk- és mutatóujjuk közé csippentett cigijükbe.
"- Hallottad a dagadtat?
- Igen, Rózsika nővér említette, hogy Józsi nem tudta egyedül feltenni a műtőasztalra.
- A Józsi? Hárman nem tudtuk feltenni. Be kellett hívni a Bélát is negyediknek."
Közben egy-egy erősebb lökés után kinéztem Apára, akinek úgy látszik, becsípődött az integetőizma.
"- Már két órája feküdt az elkülönítőben, amikor vissza kellett hozni.
- És megint feltártátok?
- Aha, csúnyán begyulladt.
- Hányadik baba volt?
- Második.
- És az első is császáros?
- Az is."
"Apa? Oké, integet."
"- A múlt viziten megkérdezte, nem lehet, hogy inkább a nyuszira bízzuk...
- A műtétet?
- Hát hogy a babát is a nyuszi hozza, érted."
No, innen kezdett teljesen pszichedelikussá válni a történet. Mert ugye hallottunk már olyat, hogy kómából vagy akár a klinikai halál állapotából visszatért betegek pontosan emlékeznek arra, hogy a kórteremben lévő orvosok vagy családtagok miről beszélgettek. És hát ugye azelőtt, aki nincs tudatánál, az emberek könnyen "elengedik magukat". De ki hallott már olyat, hogy egy k... lepel felhúzásával az "odaát lévők" tökéletesen elfelejtik, hogy akinek a hasában matatnak, az történetesen jelen van? Egész egyszerűen nem vettek arról tudomást, hogy magamnál vagyok, és gátlástalanul "pletykáltak" rólam. Értitek. És mivel képtelen voltam feldolgozni, hogy az a műtét, ami az életem egyik legfontosabb eseménye (nem beszélve Bence életéről) nekik "odaát" egész egyszerűen rutinszámba megy, az egész élmény egyszercsak átcsapott szürrealitásba. Most nagyon kell, hogy pontosan tudjam kifejezni magam. Úgy éreztem, hogy nem szabadna jelen lennem, hisz rólam beszélnek. "Egyáltalán itt vagyok még? Lehet, hogy már belehaltam a műtétbe, és a testemből kilépve hallom, hogy rólam beszélnek?" Ez tűnt ott az egyetlen logikus megoldásnak. Hogy megbizonyosodjak róla, hogy élek még, visszatértem az "origóhoz".
"Apa? Oké, integet."
"Hurrá. Akkor még élek. Csak azok OTT A TÚLOLDALON parasztok."
Felhívnám a figyelmet az összes blogomra látogató orvosomnak, hogy ezek a gondolatok ott, a fájdalomcsillapító hatása alatt fogalmazódtak meg bennem, de természetesen minden tiszteletem az övék. Tudom én azt, milyen a hatszázhuszonharmadik headline-t (fősor egy reklámhirdetésen) megírni. Rutinmelóóóóóóó. Vagy ez nem ugyanaz?
Az aneszteziológus volt az egyetlen, aki figyelt rám. Lehet, hogy csak azért, mert az ő "jegye a fejem mellé szólt", de így utólag azt kell mondjam, hogy a műtét alatt vagy ő vagy az asszisztense lendítette tovább mindig a történetet. Most is, gondolom látva a méltatlankodást az arcomon, rám nézett fölülről és azt mondta:
"Most csinálnak helyet a babának."
Esküszöm, ha nem szól, el is felejtem, hogy mért gyűltünk itt össze mindannyian. Így viszont egy mondattal rángatott vissza a valóságba, és a következő pillanatban már sátrat is vert a gondolataim között egy újabb félelmem:
"Mit szöszmötölnek ennyit? Biztos most hozzák ide azt a MÁSIK gyereket. Honnan tudjam, hogy az én gyerekem adják majd oda, hisz nem látom, hogy mit csinálnak. Mi van, ha egy olyat adnak, aki nem kell senkinek, én meg küszködhetek vele?"
Szörnyű, ugye? Nem valami magasztos gondolat. De mit tegyek? Ez is hozzátartozik az igazsághoz. Az ember, ha nincs tisztában a történtekkel és kaszinóznak a "túloldalán", elkezdi hülyeségeken járatni az eszét.
És ekkor felgyorsultak az események.
Folyt. köv.
Na jó, csak vicceltem. :)
Hadd gyűjjön már végre ki az a gyerek!
Az aneszteziológus újabb helyzetjelentést adott:
"Most néhány enyhébb nyomást fog érezni, aztán pedig néhány nagyot."
Tudhatott valamit, mert valóban, most még erősebb töfködéseket éreztem onnan alulról. Aztán meg egyszercsak olyan lett, mintha a körülöttünk lévő levegő összetétele is megváltozott volna... Asszem besűrűsödött a várakozástól. Valahogy egyszerre mindenki elhallgatott, és ugyanarra fókuszált.
Jöttek a nagy nyomások.
Valaki rám támaszkodott és iszonyú erősen belenyomott az ágyba. Egy pillanatra nem kaptam levegőt. Aztán egy másik, felszabadító pillanatra enyhült az érzés (mint mikor a pumpán fölemeled a lábad, hogy az újra megtelhessen levegővel), majd jött egy újabb nyomás. Ez ha lehet, még erősebb volt. Nem gondolom, hogy összehasonlítható lenne 12 órás vajúdással, vagy csak egyetlen egy tolófájással is, de azért kemény volt. De megint engedett a szorítás, hogy egy újabb lendülettel olyan erősen paszírozzon az ágyba, hogy attól egy hatalmas nyögés is kiszakadjon belőlem.
Aztán néma csönd.
"Hű mekkora!"
"Hohohó, vigyázz, lepisil!"
"Oááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááá!"
"Gratulálok Anyuka, megszületett a kisfia! Gyönyörű szép nagy baba, és már le is pisilte a főorvos urat." - jelentett helyzetet az aneszteziológus. "Jól van, Kicsim, úgy kell neki!"
Valahonnan a semmiből előtermett a szülésznőm, és már át is vette az orvosoktól Bencét. Ekkor láttam meg először, ahogy kiszaladt vele. Három dolog maradt meg bennem: hogy sír, hogy olyan pofazacskója van, mint egy hörcsögnek és hogy iszonyú véres. Ekkor kellett először sírni.
"Apa? Miiiiiiiiii? Apa a telefonján babrál. Ezt hihetem?" - persze fel sem merült bennem, hogy nem üzleti ügyeket intéz...
"9.01: Kukucs! Áááá! Bence vagyok! Áááá! Mi ez a hideg? Áááá! Mi ez a nagy fény? Áááááá!"
(Ez a kör SMS szövege, amit ott írt. Hááát, nem tudom, hogy a barátaink ebből mire következtettek... De nekem tetszik. Olyan "eredeti". Se adatok, se tények.)
Tehát Bence 45 perccel azután, hogy betoltak a műtőbe, 58 centis hosszúsággal és 4 kilós súllyal világra emelődött.
Ám a műtőben nem állt meg az élet azzal, hogy elvitték. Az altáji "matatás" folytatódott, bár egy kicsit serényebben, mint ameddig a babára is vigyázni kellett. És még egy lényeges változást tapasztaltam. Valami döbbent a mellkasomon. Majd még valami. (Nnna, most kristályosodott ki, hogy a lepel teljesen a fejem előtt húzódott, és még a mellkasom is a túloldalra jutott.) A két döbbenés helyén súly is nehezedett rám. Aztán egy kéz alányúlt az egyik súlynak, és elvette. Majd újabb súly huppant rám.
"A pofám leszakad! Ezek rajtam tárolják a szerszámaikat." Bizony-bizony. A műtétet végző orvosok, miközben újra "kaszinózásba" fogtak, a mellkasomra dobálták a kellékeiket. Tulajdonképpen műtőasztallá degradáltak. De ekkor már mindegy volt. Mert volt egy kisfiam, akit csak egy pillanatra láttam csupán, de már lehetett rá gondolni.
Kinéztem Apára. Apa eltűnt. De így volt jól, hiszen ő már Bencével tartott az első fürdetésénél.
"Pihenjen egy picit, Anyuka. Hunyja le a szemét!" - jött "Aneszteziológus Arkangyal" bölcs tanácsa. Nem kellett kétszer mondania. Iszonyú fáradt voltam, így félálomba szenderültem...
Folyt. köv. (mostmár tényleg)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése