2013. január 16., szerda

Így szültem én (Önironikus vallomás) - 1. rész

Érdekes. Nehéz belefogni. Pedig már annyira szerettem volna leírni. Bencének. Magamnak. Nektek. De mégis, valahogy "sosem volt rá időm". Pedig minél inkább megy az idő, annál kevésbé élénk az emlék. És ugye már 9 hónapja, hogy megtörtént...












De most! Megláttam  a Bencéről készült legelső fotót, és feléledt bennem a vágy, hogy végre monitorra vessem születése történetét.

Amit megelőz a másfél hónapos kórházi létem története. Most akkor ezeket együtt vagy külön? Asszem, jobb, ha külön... Most maradok a szülésnél. Elég, ha annyit tudtok, hogy a szülésem története valahogy így kezdődik:

Már épp másfél hónapja feküdtem a kórházban...

...és pontosan tudtam, hogy mikor fogok szülni. Bár a "szülni" kifejezés számomra nem teljesen pontos, hiszen programozott császárral hoztam világra a kisfiam. Vagyis nem hoztam. Hanem emelték. Igen, pont ez az ellentmondásos érzésem van mindig, ha a császármetszésre gondolok. Hogy igazából úgy érzem, kimaradtam a szülésből. Kihagytak belőle.

Szóval az időpontot előre tudtam. Miazhogy? Én választottam! Miután Györgyi barátnőm, aki az asztrológiában kifejezetten jártas, utánanézett, hogy azon a héten melyik a legalkalmasabb nap. (Őszintén szólva meg voltam rettenve, hogy a császár miatt nincs módomban túlhordani a babát, így esélyem sincs egy bika fiúra, mindenképpen kos lesz. Bárki, akinek említettem, szánakozva és szörnyülködve kiáltott fel: "Kos fiú? Jézusom! Fogadd részvétem.")

Így lett a "nagy nap" a Húsvét hétfő utáni kedd. Kérdeztem is az orvosom: "Nem lehet, hogy inkább a nyuszi hozza, mi meg hagyjuk a fenébe ezt a műtétet?" Ő mosolygott, majd komolyan válaszolt: "Nem."

Miért császár? Mert kismamának az orvosok szerint idős vagyok, mert komplikációk jelentkeztek a terhességem végén, és mert életem első és valószínű, utolsó várandósságát nem kockáztathattuk (az orvosom szerint). Ha időben, "fiatalként" estem volna teherbe, akkor nemcsak a természetes szülés, de valószínű, hogy az otthonszülés mellett is kardoskodtam volna. Így viszont a fenti érvek miatt elfogadtam, hogy erről már ebben az életemben lemaradtam (a törvények alapján már rég nem szülhetnék otthon, és Geréb Ágnest is éppen meghurcolják, Free Geréb Ágnes!!!), és megpróbáltam a császármetszés pozitív oldalát nézni.

Nincs vajúdás. Mert ha van, akkor viszont nincs császár. (Erről egy Feró szám jut eszembe: "Szombaton buli lesz, ha eső nem lesz. Ha lesz, nem lesz. Ha nem lesz, lesz.")

Állítólag negyven perc az egész. Azért az elég jó ahhoz képest, hogy mások a vajúdással "eltöltenek" hosszú órákat, napszakokat (vagy napokat).

Nem megy szét az "alváz". Ezt nem tudom szebben leírni. Értitek, mire gondolok...

A félelmeimet pedig megpróbáltam félretenni. Azt gondolom, sikerült is. Az utolsó éjszaka a kórteremben, tudva, hogy másnap már nem lesz bennem az én kisbabám, békés volt. Meglepő, de végigaludtam. Magamon is azt tapasztaltam, mint a többi szobatársamon, aki tudta, hogy másnap szülni fog: ilyenkor mindenkit megszáll valamilyen végtelen nyugalom, hisz érzi, hogy nála jóval magasabb erők munkálkodnak épp. Az utolsó éjjel nincs para, nincs álmatlanság. Meglepő módon békés szundikálás van. Talán minden kismama tudja, hogy ez az utolsó éjjel, amit még nyugodtan végigaludhat. És él is a lehetőséggel.

Aztán hajnalban kelés, fürdés, hajmosás, és most röhögni fogtok, de smink! No, nem egy durva esti makeup, hanem csupán alapozó, pirosító, szemhéjtus és szempillaspirál. Gondoltam, hamár nem erőlködöm, legalább nézzek ki jól.

Majd papírokat összeszed, szobatársaktól elbúcsúzik, és leslattyog a szülészetre. Ekkor már akkora méretre dagadt a hasam, hogy ha beszálltam a liftbe, szétrebbentek az emberek. :) (Boncsér Orsi "gömbhal" hasonlata a legtalálóbb erre az állapotra.) Persze azon az utolsó reggelen is döbbenten álltak félre a liftben utazók. Mindegy volt. Büszkén emeltem fel a fejem, hisz "szülni mentem".







És amint beléptem a szülőszoba ajtaján, elkezdődött az a szürreális álom, amelyet nagyon remélem, hogy olyan pontosan és hitelesen tudok elmesélni, ahogy átéltem.

Folyt. köv.




5 megjegyzés:

  1. free Geréb Ágnes!
    Én meg azt olvastam/hallottam, hogy van olyan császár, amikor megvárják a vajúdást és utána császároznak, h a babának ne maradjon ki a születésért küzdés és "csak" maga a születés mesterséges.
    A babák kb. 3 éves korukig emlékeznek a születésükre és ha már tudnak beszélni, akkor el is mesélik. Unokaöccs, Muki elmesélte tesómnak, hogy milyen jó volt bent és elkezdett megszületni és nem fájt, csak egy kicsit kellemetlen volt. De amikor a hülye orvos erőszakkal kinyomta az nem tetszett neki.
    Van egyébként olyan szupi pszichológiai kísérlet, hogy a már mászni tudó babának leteszel két ilyen játszó-mászó csövet és a középen a találkozásnál nem ér teljesen össze. A "rendesen" született babák simán bemásznak, kimásznak a végén. Ha vajúdás megállt, vagy valami komplikáció lépett fel, akkor az alagútban ott megáll gondolkodni majd megy tovább. A vajúdást elkezdő császáros babák, kiszállnak középen. a császárosok nem igazán akarnak bemászni sem. Muki simán bemászik, aztán megáll sírdogál(t) egy kicsit, gondolkodott, üldögélt, aztán folytatta az utat kifelé.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nem igazán értem, hogy mit kell felépíteni, küldjetek valami rajzot, és kipróbálom én is. Ha kísérlet, hát legyen!

      Törlés
  2. Sziasztok! Erről a kísérletről én is olvastam, sőt egy barátnőm meg is csinálta az enyémekkel. Mind végigmászott(vagy valamit rosszul csináltunk)....A nagyfimmal nem kevesebb, mint tíz órát vajúdtam, majd császár lett, mert kétszer volt a nyakán a zsinór. Annyit vettem észre, hogy nem hajlandó garbót viselni és még a sálat is utálja. Köv. programozott császár az előző miatt, de nem vártuk meg, mert kilenc nappal előtte szétszakadt a heg. De jó is volt.......Azóta is sajnálom, hogy kimaradt az életemből, de egyre kevésbé. El sem tudom képzelni milyen lehet, és ez már így is marad, mert harom gyerek épp elég!!!!!puszi

    VálaszTörlés
  3. Fruzsikám! Nincsenek érvek-ellenérvek...Bencét így kellett megszülnöd...de nem gondolnám, hogy lekéstél volna a természetes szülés élményéről...ne add fel!! A korod nem gátolhat meg ebben...:-)Sőőőőt!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Zsuzsi Drága, azért úgy gondolom, nekem bőven elég Bencét felnevelni már. Nem hiszem, hogy vállalnék még egy babát.

      Törlés