Így szültem én (Önironikus vallomás) - 2. rész

Fotó: Gálos Viktor
Smink: Hafner Kriszta

Hát az van, hogy Bence még ebben a részben sem jelenik meg személyesen, csak hason keresztül. Kárpótlásul fogadjátok szeretettel ezt a szeximami fotót rólam, amit Gálos Viktor barátom készített Hafner Kriszta sminkes segítségével. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hosszú ez a sztori. De mit tegyek, ha így jön ki? Kíváncsi vagyok, hányan juttok el a végére...

Szóval lenn vagyok a szülőszobán. Toporgok (mint kezdő buzi a gőzfürdőben) azzal a pár cuccal, amit bevihettem: víz, Tena Lady betét, kórházi neccbugyi (naggyonszexi), hálóing, pohár. No meg a leleteim. (Meleg ismerőseimtől bocs a poénért, de ezt nem hagyhattam ki.)

Nagyon sokszor jártam már a szülőszobán az azt megelőző másfél hónap alatt, mégsem éreztem soha olyan furán magam. Hiszen a másfél hónapos kényszerpihenő, a várakozás az ismeretlenre, a terhességem és a "nemanya-létem" visszavonhatatlanul a végéhez érkezett. (Itt nem feledkezem meg Fruzsikámról, hiszen neki mindig az anyukája voltam, vagyok és leszek, de most mint biológiai anyát nézem magam.) Egészen eddig a pontig a jövő valamilyen távoli, ködös dolog volt, ott viszont, ahogy a hasam köré tették még egyszer utoljára a CTG gumiszalagját, tudatosult bennem, hogy csupán néhány óra, és egészen konkretizálódni fog az a dolog, ami most még csak púp a hasamban.
A vizsgálat jól sikerült, a gép szerint a baba jól volt, készen álltunk a műtétre. Érdekes fintora volt a sorsnak, hogy a CTG már napok óta fájásokat jelzett, amelyeket én magam hála Istennek nem éreztem. Ám előfordulhatott volna az is, hogy megindul a szülés, és akkor ez a történet egészen másról szólna. De nem indult meg.

Úgyhogy befeküdtem a kétágyas szobába, ahol az első éjszakám is töltöttem, amikor kórházba kerültem. Akkor azért küzdöttem, hogy ne vegyék ki a babám, most pedig azért tértem vissza, hogy kivegyék. Itt történt az előkészítésem a műtétre. Amitől igazából féltem, az a katéter. Bevallom, sokkal kevésbé kellemetlen, mint amit vártam. Sőt. Igazából abszolút élveztem a katéter nyújtotta előnyt, nevezetesen, hogy végre ihattam bármennyit, nem kellett kirohangálnom a vécére. Ennek ellenére kösz szépen, nem kérek többet. Kaptam valamilyen infúziót is meg injekciót is talán, de erre már nem emlékszem pontosan. Valószínű, nem is lényeges.

Kisvártatva megérkezett Apuci is. Bizony-bizony, Bencének olyanja is van. A blogomban csupán azért teszek csekély számú említést róla, mert ő velem ellentétben egyáltalán nem exibicionista, sőt a virtuális teret is legfőképp csak arra használja, hogy elolvassa a híreket és megnézze az amerikai focibajnokság állását. Szóval ő nem szeret szerepelni. Ezt én maximálisan tiszteletben tartom, és csak akkor írok róla, amikor nagyon muszáj.
Most viszont muszáj, mert megérkezett. Nagyon vártam. Mert most ő volt a támaszom, és amíg nem volt ott, nem volt támaszom. De aztán megjött, és közölte, hogy - ahogy megbeszéltük - minden cuccomat lehozta az ötödik emeletről, ahol addig feküdtem. Hülye zöld műtőscuccban volt, utólag azt gondolom, hogy végtelenül viccesen nézett ki. Nagyon boldog voltam, hogy ott volt velem.

Aztán bejött az aneszteziológus, és elmagyarázta az epidurális érzéstelenítés lényegét, és hogy ő végig mindent mondani fog közben is.

Nem tudom, mennyi idő telt el. Helyesebben pontosan tudom, mert emlékszem, hogy hányra rendeltek le, és hányra volt kiírva a műtét, de valahogy az idő, mintha egy nagy mágnessel vagy tudomisénmivel megbabonázták volna, elkezdett folyni, és meghatározhatatlanná vált.

Szóval kisvártatva (vagy órákkal később?) megjelent két műtősfiú az ajtóban. Igazából csak az egyik volt fiú, de a szakzsargon a másikat is úgy hívja, pedig ő már lehetett vagy 35 éves is. Mindegy. A fiúsabb műtősfiú zavart mosolyt erőltetett magára, és megszólított: "Készen áll, Anyuka?" én pedig bátran a szemébe néztem, és válaszoltam: "Készen." Ám mindketten ugyanazt éreztük. Jeges, bénító félelmet.
Persze akkor és ott még nem tudtam, hogy félek, és azt sem, hogy ő is. Mindkettő csak utólag, az események felelevenítésével realizálódott bennem. A fiú odalépett hozzám: "Akkor indulunk." Én ekkor vettem észre magamon, hogy mint egy "jó kislány, aki tudja mi a dolga", bárgyún vigyorgok, és úgy bólintok beleegyezőn.

Ez a vigyor egyébként akkor és ott ráfagyott az arcomra. A műtét alatt mindenkire mosolyogtam, fogalmam sincs, hogy miért. Talán "a szuperanya, aki sminkelve megy a műtőbe, és fitten jön ki" szerepe miatt, amit megálmodtam magamnak. Valójában csak egy ijedt kislánynak éreztem magam, aki mosolyogva bólogat és feltétel nélkül teszi, amit mondanak neki. Asszem a jeges rémület tette, hogy szófogadó lettem.

De vissza a kórterembe, ahonnan épp indulni készültünk. A műtősfiúk, Apuci meg én. A fiatalabb fiú odalépett az ágyamhoz, a lábával kirúgta a fékeket a görgőkről, és megfogta az ágy fejtámláját. Felrémlett bennem, mintha remegne a keze... Aztán elkezdett tolni.

Kitolt a szobából a folyosóra, ahol erős jobbkanyart kellett bevenni. Nem igazán ment zökkenőmentesen. Asszem már az első ajtófélfának nekitolt. Aztán a hátralévő két jobb- és két balkanyar mindegyikénél újra és újra nekitolt valaminek. Nem fájt, meg nem volt baj, egészen addig, amíg a műtét után Apucival újra felidéztük az eseményeket, és annyira röhögtem, hogy úgy éreztem, mindjárt szétnyílik a sebem. Az egész szituáció, a bénázás és a hülye kiszolgáltatottság Nordberget juttatta az eszembe a Csupasz pisztolyból...




Mindegy, végre megérkeztünk a műtőbe, ahol egy egész kompánia várt. Ott volt az orvosom, meg két fiatalabb nőgyógyász, akiket a kórházi vizitekről már jól ismertem, aztán a fejemnél az aneszteziológus, és az ő asszisztense (talán). Apuci pedig balra nekem egy üveg mögül követte figyelemmel az eseményeket.

És persze a műtősfiú, és az őt árnyékként követő idősebb társa, aki most odahajolt a fiúhoz, hogy súgjon neki. "Kérd meg, hogy karolja át a nyakad!" - súgta üvöltve a srácnak, mire az odafordult hozzám: "Legyen szíves, karolja át a nyakam." Engedelmeskedtem. A fiú benyúlt a térdhajlatomba, "Árnyék" pedig újra "súgott": "Mondd, hogy háromig számolsz, és átteszed a műtőasztalra!". "Most háromig számolok..." - "Hagyjuk már ezt, hisz én is hallottam, amit mondott. Mit bohóckodunk itt?" - gondoltam, de persze "jó kislány" voltam, és nem szóltam semmit. A fiú befejezte a mondatot, háromig számolt, és áttett az ágyra.

Akkor már fölém hajolt mindenki, és elkezdett serénykedni. Legeslegelőször a legfontosabbról gondoskodtak: lefüggönyözték a hasam előlem. Nem tudom, hogyan, de egy zöld lepelt feszítettek függőlegesen elém, asszem a mellem alatt meghúzva a határvonalat. Így már csak azt láttam, aki akarta, hogy lássam, és áthajolt a lepel mögül hozzám.

Fogalmam sincs, hogy az orvosom köszönt-e nekem. Az első szavai, amiket hozzám intézett, a következők voltak: "Elnézést Fruzsina, elfelejtettem megkérdezni. Sterilizálunk is?"
"Mi van? Miről beszél? Én csak egy kislány vagyok, akinek most fogják felvágni a hasát. Nem is tudom, mit jelent, hogy sterilizálni. Kifőzünk egy cumit? Vagy mi van?" - háborgott odabenn valaki, míg kívül a mosolygós, sminkelt, leendő szuperanya egy határozott "Nem"-mel válaszolt neki. Percekig gondolkoztam, hogy mi volt a kérdés, aztán hála Istennek rájöttem, hogy bár eldöntendő  lévén így is ötven százalék esélyem volt a nyerésre, végülis jól döntöttem. Szóval még lehet gyerekem.

Aztán az aneszteziológus vette át a szót. Ő végre súgás és zavarbaejtő kérdések nélkül, megnyugtató határozottsággal kérte, hogy forduljak az oldalamra a műtősfiú segédletével, gömbölyödjek össze úgy, hogy eltalálhassa a hátamon az adott csigolyát a tűvel, és lehetőleg jópár másodpercig ne mozduljak.

Hát köszi. Már az oldalra fordulás is hatalmas kihívást jelent az utolsó napokban egy medicinlabdával a hasadban. De az elvárás, hogy eköré úgy csavard a tested, hogy a hátad domborodjon, az több mint nonszensz. Férfiak! Próbáljátok ki! Fizikai képtelenség!

Mindegy. Fruzsi bárgyúnvigyorgórémültkislány az oldalára fordult, félelmében összekucorodott, nagy levegőt vett, és imádkozni kezdett, hogy csak most ne kelljen megmoccannia. Mert tudta, hogy ha elrontja, még le is bénulhat. Azt pedig nem szeretett volna.
Egy tűszúrást éreztem a hátamban. Asszem, előtte már helyi érzéstelenítést kaptam, mert nem emlékszem fájdalomra, csak a szúrás érzetére. Aztán visszafordítottak a hátamra, és ekkor még utoljára éreztem magamban Bence súlyát.

És ekkor a rémület fokozódott. Mert ugyan felfogtam, hogy kezdem nem érezni a lábaim, meg ha jól emlékszem, erre vonatkozó kérdéseket is tettek fel, mégis bennem volt a félsz, hogy mi van akkor, ha előbb vágnak, minthogy hatna az érzéstelenítés. Fura, nem? Nem a vágástól félünk, hanem a fájdalomtól.
Kinéztem balra, Apára. Mosolyogva integetett. Ő is rémült volt. Ilyen idétlen vigyort még sosem láttam az arcán. A kezét pedig úgy mozgatta, mint az útszéli papírfigura, aki a helyi Motelbe invitálja az autóstársadalmat. Ő sosem merné bevallani, de biztos vagyok benne, hogy ha nem is rémült, de ijedt mindenképpen volt.

Ettől még jobban berezeltem. No meg hogy oxigénmaszkot tettek az arcomra. "Hé! Ez ilyen komoly? Erről nem volt szó! És vágnak már? Mert még érzem a lábam! Ugye szólnak, ha vágnak?"

"És mivel foglalkozik, Kedves?" - kérdezte ekkor az altatóorvos asszisztense, miközben gyengéden az arcomat cirógatta. "Úristen! Most tényleg a szakmámról fogunk beszélgetni?" "Jeklámszövegíjással." - buggyant ki a maszk alól a félartikulált válasz. Ekkor vettem észre, hogy bármennyire élénken élem meg az érzéseim, tulajdonképpen hihetetlen tompa vagyok.

"És mi a baba neme?" Nagyon kedves volt, mégis haragudtam rá, amiért nem hagyott békén. És még mindig nem tudtam, hogy felvágtak-e már. "Fiú."
...
"És mi lesz a neve?" "Ezt hihetem? Nem száll le rólam... Mi ez itt, mélyinterjú? Nem beszélgetni jöttem!" "Bence." - érkezett a felületes szemlélőnek akár készségesnek is tűnhető válasz.

Ebben a pillanatban rájöttem: már rég folyik a műtét. Kinéztem Apára, ő még mindig vigyorgott, a keze pedig még mindig úgy billegett, mintha  kétdimenziós lenne, és felhúzták volna, mint egy játékbabát. Csak az arca volt egy picit... nem... sokkal sápadtabb. Pedig állítólag ő sem láthatott semmit, csak az arcom és a testem oldalról, de az orvos teste eltakarta előle is a "lényeget".

És ekkor az asszisztens - látva, hogy realizáltam a már folyamatban lévő műtétet -  végre békén hagyott. Így elkezdhettem a túloldalra figyelni. A lepel másik oldalára. 

Folyt. köv.

Ha valakit érdekel a helyszín, találtam róla egy videót. Az első szobában (betegfelvételi szoba) történt a CTG vizsgálat, és aztán befelé menet a folyosón látható jobbra lévő három ajtó közül az egyik a műtőé. Balra pedig az a szoba volt, ahol előkészítettek a műtétre.