2013. január 19., szombat

Így szültem én (Önironikus vallomás) - 4. rész


"Nocsak, ki van itt?" -  szólalt meg egy magas hang a fejemnél. Ködös emlékeim voltak csak, hogy hol vagyok és mi történik éppen. Mindenki egy oktávval magasabb hangra váltott, elkezdett gügyögni, és ekkor megjelent Bence angolpólyába bugyolálva, hörcsögszerű, de már egyáltalán nem véres arccal és rengeteg hajjal.

A szülésznő odaemelte az arcomhoz a kicsi pofiját, így láthattam, ahogy már békésen kukucskál a világra. Nekem csak annyira volt erőm, hogy felé nyúljak, és megsimogassam az arcát.

"Szia Kisfiam, szia Drága!"

Ekkor kellett másodszor sírni. Mert bármennyire "kíméletes" is a császármetszés a természetes szüléshez képest, azért nagyon elfáradtam. A másfél hónappal azelőtti "lehet, hogy ma éjjel be kell fejeznünk ezt a terhességet" kijelentésben, az azt követő folyamatos fekvésben és aggodalomban, hogy valahogy benn tartsam őt addig, amíg az neki jó és fontos, és ebben az utolsó egy, jeges rémülettel teli órában.

És hazudnék, ha azt állítanám, hogy már akkor is olyan mély érzéseim voltak iránta, mint amit manapság érzek. Hiszen - ahogy azt már egy korábbi bejegyzésemben leírtam - azzal, hogy világra jött, hirtelen eltűnt az az ismerős, bensőséges érzés odabentről, és mindkettő idegen volt abban a percben: ez az édes kisbaba és az üresség érzése. Mégis "megszállt" valami megmagyarázhatatlan elfogultság. "Istenem, add, hogy jól tudjam szeretni!" - gondoltam.
Néhány perc volt csupán, amíg cirógattam az arcát. Nem tették cicire, ahogy azt az "okos könyvekben" olvastam, sőt még a mellkasomra sem tették, (hiszen a cicim is és vele együtt a mellkasom is "odaát" volt, mint tudjuk), csupán egy amolyan "pofavizitet" engedélyeztek nekünk. Majd újra elvitték. Csak remélni tudtam, hogy jó helyre.

Engem meg vagy még ötven percet használtak műtőasztalnak. Gondolom, visszapakolták a belső szerveimet a helyükre, aztán kezdődött a zötykölődés vissza az őrzőbe.
Ahogy a folyosóra érkeztünk, ott várt Apa. Mosolygott, megpuszilta a homlokom, és visszakísért a kórterembe.

Út közben egy pillanatra kinéztem a CTG gépek előtt várakozó várandós anyukákra, és akkor megpillantottam egy ismerős arcot. Vera volt az, a mami, aki a második babáját várta, és akivel két hétig feküdtünk együtt az ötödiken. Sokat nevettünk, filmet néztünk laptopon, nevet választottunk számmisztika alapján, és a vízszűrőjével szűrtük a vizet. Összenéztünk, mosolyogtunk és integettünk egymásnak. Jó volt őt újra látni. (És most is jó, itt az olvasóim között tudni.)

Aztán visszaértünk az őrzőbe. Végtelenül gyengének éreztem magam. Kivéve a lábaim, mert azokat meg egyáltalán nem éreztem. Nem tudom, melyik a jobb. Apa ott volt velem néhány órát, de már előre sejtettük, hogy képtelen lenne egy egész napot végigülni a kórházban, ezért két órától odaszerveztem Juci barátnőm, hogy váltsa fel őt. Amíg még Apával voltam, felidéztük a műtét részleteit, hogy mit látott ő, hogy bántak Bencével, majd elérkezett az ominózus felismerés, hogy a műtősfiú tulajdonképpen rajtam gyakorolt, ezért cseszte oda az ágyam minden szembejövő ajtófélfának.
És akkor jött az első röhögés és rájöttem, hogy egy császáros anyuka számára nem létezik veszedelmesebb dolog, mint a rekeszizmok sűrű összehúzódása. Elképesztő mód fáj ugyanis. Ezért megpróbáltam valahogy másképp venni a levegőt nevetés közben, de ettől meg úgy kezdtem el makogni, mint egy bedrogozott majom. No, ettől viszont még jobban kellett röhögni... Ördögi kör volt, higgyétek el!

Közben persze időről-időre bejött a szülésznő, és különböző "feladatokkal" látott el. Az alap volt, hogy miután lefolyt egy oxitocin infúzió, innom kellett. Könnyen ment, ki voltam száradva. Az viszont már konkrét kihívással bírt, hogy első körben mozdítsam meg a lábujjaimat. Aztán már forgatnom kellett a lábfejem,  megint később pedig mindkét lábam combtőtől kellett mozgatnom. (Ezt természetesen már hosszú órákkal később.)

Emellett az érzéstelenítő lassú elmúlása iszonyatos hidegrázással járt együtt. Ez volt jellemző az egész délutánra: hol fájt a röhögés, hol rázott a hideg.

Közben egyszer behozták hozzánk Bencét, és előadtunk egy szánalmas próbálkozást a szoptatásra. Szerencsétlennek nem igazán volt mire ráharapni, meg asszem kedve sem volt hozzá. De ekkor már harmadszor láttam őt, és kezdtem elhinni, hogy tényleg az én babám. Kábé egy óra együttlét után visszavitték Bencét a csecsemőosztályra. Őszintén szólva nem bántam: fáradt voltam és úgy éreztem, még nem igazán tudom, mit is kezdjek vele.

Aztán 2 órakor megtörtént Juci és Apa helycserés támadása.

Jucival újraéltem a műtétet, megint jött a röhögés... Borzasztó volt...

Majd elérkezett az idő, amikor az egész család megjelent a kórházban, hogy láthassák Bencét. Én még nem tudtam kikelni az ágyból, de a szülésznővel le volt zsírozva az egész happening: Juci is kiment, szülésznő át a csecsemőosztályra, majd a kezében Bencével odaállt egy üvegajtóhoz, ami előtt toporgott az egész család, hogy rácsodálkozzon az új jövevényre. Akkor készült az első kép, amit Fruzsikám kattintott, és ami itt, az írás elején látható.

Aztán család el, csupán a két gyerek (Bence bátyja, Máté és kis Fru) várt kinn, hogy találkozhasson velem.

Ekkortájt kaptam meg az utolsó feladatot és egyben ultimátumot:
forduljak az oldalamra, üljek fel teljesen egyedül az ágy szélén, és akkor megkapom az ebédem.

Háááááááááááááááátbae, üjjéfő te! Szarok az ebédre.

Sosem éreztem még magam ilyen nyomorultul. Hálás voltam a sorsnak, hogy ezt Juci nézi végig és nem a pasim, akinek a vonzalmára még apellálnék egy ideig.

Masszív húsz perc alatt sikerült is a mutatvány, de óráknak tűnt. És persze meztelenül, fertőtlenítős, kipukkasztott lufi hassal és mosott rongy érzéssel. (A melleim legalább nagyok voltak... :) )
(Juci azóta bármikor is kényelmetlenül érzi magát, amikor mesél nekem egy számára "kínosabb" sztorit, mindig felidézem neki, hogy ő nézett végig az őrzőben az ágyon felülni, ezért nem tud olyan kínosat mondani nekem, amitől akárcsak a szemöldököm is megrebbenne.)

Akkor lettem egy icipicit büszke magamra, amikor a mellettem lévő roma asszonynak, aki ugyanezt a feladatot kapta és ezért iszonyatosan elkezdett óbégatni, velem példálóztak: "Nézze, a szobatársa már rég felült." Ugyan el voltunk függönyözve, de ezek szerint látszott  az árnyékomból, hogy milyen "ügyes" voltam.

Szóval megkaptam az "ebédem". Nevezzük annak, bár a kórházakban szokásos "valamit visz a víz" levesből most leginkább a "viszavízt" kaptam, második fogásként pedig a messzi földről híres krumplipüré figyelt a tálcámon. Amikor elkezdtem enni, csak akkor éreztem, milyen éhes vagyok. És ami végképp abszurd: soha nem ízlett még ennyire étel, mint az a borzalom.

Ezután  (kábé 4 óra tájban) végre kitoltak az őrzőből, és találkoztam a két "gyerekkel", akik még mindig a folyosón vártak. Büszkén húztam ki magam, hiszen 1.) ki voltam sminkelve, ezért biztos szuperül néztem ki 2.) felültem az ágyon, a roma nő meg nem.
Csak akkor lepődtem meg, amikor a gyerekek aggódva néztek rám, és rövid idő alatt kibökték, hogy aggodalmukra leginkább az ad okot, hogy iszonyat szarul nézek ki. Tükör hiányában lefotóztak egy okostelefonnal...

Ekkor tört össze bennem a kép, hogy valaha "szuperanyu" lehetek.

Ezúton üzenem mindenkinek, aki úgy gondolja, hogy a smink bármit segít, hogy nem segít. Egész egyszerűen felszívódik, és egy sápadt, meggyötört, kábé tíz évvel öregebb arcot hagy maga után.
Asszem, akkor nézhettem ki utoljára ilyen szarul, amikor a kanári-szigeteki (így kell ezt írni?) nászutamon a plafonig hánytam 3 sangria után, és megtörten néztem, amint újdonsült férjem az ananászdarabokat szedegeti a plafonról. De akkor (azt a sangriát ismerve) indokolt volt ez a kinézet...  (Bocs, Gijó.)

Aztán jött az elköszönés Jucitól és a gyerekektől, majd a beköltözés a "császárosok közé" a szülészetre. Ennek a kórteremnek az a pikantériája, hogy ez a legnagyobb és egyben az egyetlen 6 ágyas szoba, ami a "rooming in" rendszernek köszönhetően úgy működik, hogy hiába tartják benn a babát első éjjel az újszülött osztályon éjszakára, hogy tudjál pihenni, garantáltan nem alszol, mert a többi csecsemőt viszont behozzák az anyjához, és ők biztosan felébresztenek. Szerintem ez a büntetés azért, hogy mi nem szültünk "rendesen", ahogy illik.

Szóval, befeküdtem a kórterembe, és így megismerhettem "Dagadtat", aki tényleg igen túlsúlyos volt, és négyen tették a műtőasztalra, meg a másikat is, akinek a második babáját vették ki, és ez alkalommal kétszer kellett felnyitni a hasát. És persze a romaasszonyt is, akit ugyan legyőztem felülésben, ám a járásban már simán lekörözött. Az első Bencéhez toporgáskor nekem mondták: menjen úgy, mint a roma asszony, előre tolt csipővel, trampli léptekkel.
Így lett a meccs végeredménye: Fruzsi vs. Romanő = 1:1.

Írhatnék még sokat arról, hogy milyen volt a kórház szülés után, de ez már nem szorosan tartozik a történethez, ezért ezt (talán) majd egy másik írásban osztom meg Veletek.

Fotó: Gálos Viktor
Smink: Hafner Kriszta
Köszönöm, hogy figyelemmel kísértétek anyává válásom történetét. Hálából megkapjátok az utolsó előtti szexi mami fotót a sorozatból.


















Az utolsót, amelynek a címe:
Madame Giret, a kurtizán "úgy maradt", ezért egy időre felfüggesztette "praxisát"
talán majd egy másik alkalommal...







2 megjegyzés:

  1. hááát ez....kééééééész! Kössz!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszi Zsuzsi Drága, de nagyon nagy fa volt ez a fejszémnek... Egy pár napot pihizek...:)

      Törlés