 |
| Illusztráció: Laár Györgyi |
Testvéreim az Úrban!
Két hét múlva ilyenkor már Saint Jean Pied De Portban leszek, és
próbálok hozzászokni az első zarándokszálláson talált körülményekhez.
Hihetetlen, hogy január óta zaklatlak Benneteket leveleimmel, és most
hipp-hopp itt az idő, és útra kell kelnem…
Előző levelem óta nagyon sokszor eszembe jutott, hogy írok Nektek, mert
rengeteg érzés kavargott bennem az úttal kapcsolatban. Túl vagyok több
rémülethullámon, most inkább az izgatottság dominál, ám míg érzéseim
kilengésének amplitúdója állandó, addig hullámzásuk az indulás közeledtével
egyre sűrűbbé válik.
A legfontosabbat majdnem elfelejtettem! Találtam az előző útitársam
helyett újat. Nagyon érdekes lány. Katalinnak született, mégis inkább becenevet
visel, ami F betűvel kezdődik, és úgy hangzik: Filomi. Fura hóbort, nemde? ☺
Hogy mennyiben lesz az útitársam? Igazából abban állapodtunk meg, hogy
mindketten a kiutazástól tartunk a leginkább, illetve az első nap
pireneusokbeli megpróbálatásaitól. Úgyhogy az első két napot (a kiutazást és az
első gyaloglós napot) valószínűleg együtt töltjük, azután azonban szétválunk,
követjük a saját utunkat, és örülünk annak, ha azok néha keresztezik egymást.
Ígértem, hogy leírom Nektek, miért a kagyló a Camino szimbóluma, úgyhogy
most beváltom ezen ígéretemet.
Aki buta akar maradni, és nem kíváncsi rá,
ugorjon a következő nagybetűs szöveg utáni szakaszhoz!
„Eleinte a kagyló minden zarándoklat jelképe volt, azonban a Camino
kisajátította magának egy legenda kapcsán. Történt egyszer, még a korai
zarándoklatok idején, hogy egy portugál lovag haladt az Óceán partján Santiago
irányába. A partmenti sziklák között azonban hirtelen megjelent Szent Jakab, a
diszkós sárga háttérfény pedig megijesztette a lovat, aki egy jól irányzott
ugrással a vízbe repítette utasát. A nehéz páncélzat a víz alá húzta a
portugált, aki azonban – csodák csodája – a Szent segítségével mégis partra
evickélt. Mikor végre kilábalt az óceánból, páncélja telis-tele volt kicsi
kagylókkal. Innen ered a szokás, hogy a zarándokok jól látható helyen viselik a
szimbólumot."
Vége az idézetnek, Pupákok!
Ilyen kagylóm – mint már említettem – nekem is van, amit Dukát Csilla
barátnőm hozott a világ végéről, Finisterréből. Az én feladatom annyi, hogy
visszavigyem oda. És ezen a helyen megismételném a felhívásom Felétek. Ha már
ott vagyok a világ végén, én is nagyon szívesen hozok kagylót azoknak, akik úgy
érzik, hogy egyszer az életben szívesen visszavinnék oda. Vagyis aki nem írt
még nekem ez ügyben, írjon mihamarabb, mert aztán már nem leszek itthon…
Azt gondolom, hogy addig is elég izgalmas két hétnek nézek elébe. Most
kell elintéznem mindent: megvásárolnom a maradék felszerelésemet, elrendeznem
Fruzsika és a macskák sorsát, illetve a folyamatban lévő munkáimat is be kell
fejeznem. És persze igyekszem az érzésből a lehető legtöbbet megélni, hiszen
elég kiemelkedő eseménye ez életemnek.
Hogy ma se maradjatok le a vizuális élményről, mellékelek egy fotót, ami
arról tesz tanúbizonyságot, hogy előző leveleimben felfedezető idétlen
kéztartási szokásaim több évvel ezelőttre nyúlnak vissza. A mellékelt
Egyszercsak-koncertet ábrázoló fotó 2002-2003 körül készült a Szigeten. Ezt
megtalálva felfedeztem, hogy néhány év alatt milyen hihetetlen külső transzformáción
mentem keresztül.
Ezt bizonyítja a másik, egy klipforgatás alkalmával készült
pikcsör. Ezen arról is meggyőződhettek, hogy milyen kemény fából faragtak
engem, hiszen képes vagyok mindkét kezemet egyszerre ökölbe szorítani.
Ennyit
mára a tudomány és Fruzsika világából.
Az indulás előtt még igyekszem jelentkezni.
Addig is cső!
Fru
A következő részhez katt ide!
Az előző részhez katt ide!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése