Pireneusok egyedül |
Igen, tanulok. Méghozzá egy csomó mindent. Például
olaszokkal beszélgetni magyarul. :) (Egy
hetven körüli olasz úriemberrel reggeliztem együtt. Rómáig és Budapestig még
viszonylag gördülékenyen eljutott a dialógus, ám a végére már csak a kínos
csend és idétlen vigyorgás maradt.)
Meg aztán azt is, hogy nekem a Camino teljesen mást
rejteget, mint a többieknek. Egyik nap például beszélgettem egy fiúval, aki
előttem egy nappal vágott neki az útnak. Dumáltunk, dumáltunk, és nézegettük
egymás fotóit. Tudnotok kell, hogy a pireneusokbeli "túrácskát"
minden könyv melegen ajánlja, mert annak ellenére, hogy az 1500 méter
szintkülönbség miatt rendkívül nehéz túra, a csúcson elénk tárulkozó látvány
állítólag minden nehézségért kárpótol.
Pireneusok Zolival |
Mint azt már említettem Nektek, amit én
láttam odaföntről, az a jégesőnek és havazásnak köszönhetően inkább hasonlított
egy kezdetleges videojáték grafikájára, mintsem egy lenyűgöző tájra.
Szóval
Bastian, a holland fiú, akit Agesben ismertem meg, előttem egy nappal indult,
és mesélte, hogy neki csodaszép, szikrázó napsütés jutott. Ezt megerősítendő,
meg is mutogatta gusztustalanul giccses képeslapokra illő fotóit.
Aztán a már
említett "káromkodó Andrással" is beszéltem a Pireneusokról, aki
utánam indult egy nappal, és sugárzó arccal mesélte, hogy csodaszép időben nem
kevesbé csodaszép látvány kárpótolta a megerőltetésért. (Hozzáteszem, hogy őt
valaki 25 km után rávette, hogy menjen vele tovább, cserébe fizeti a
vacsoráját, ami alig 2500 forintba kerül, és ezért ő képes volt az első nap 60
km-t lenyomni. Nooooormális?)
Ugyanezt az elvet (vagyis hogy nekem teljesen más a
Camino, mint a többi "rendes" embernek) támasztja alá az a tény, hogy
az útikönyvek szerint perzselően forró és tikkasztóan unalmas Mesetán (fennsík)
már két napja gyakorlatilag bőrig ázom. :) Ma például reggel 7-től délig
gyalogoltam összesen 22 km-t ömlő esőben, ami, amikor elfoglaltam a szállásom,
természetesen elállt. :) Ha utanászamoltok, láthatjátok, hogy jelentősen javult
az átlagom. Ez annak köszönhető, hogy amikor reggel elindultam, már semmim sem
fájt, sőt, pont ugyanolyan fitten ment a gyaloglás, mint az összes többi
zarándoknak.
Hihetetlenül élveztem, hogy átléptem a saját fizikai korlátaimat.
Ennek örömére az első 10 km-t énekelve és néha táncolva tettem meg.
Fantasztikus volt!
Jut eszembe. Szokás a Caminót úgy tekinteni, mint egy
teljes életutat. Amikor épp ezen merengtem, és számot vetettem az eddig itt
tapasztaltakkal, rájöttem, hogy számomra a zene nagyobb hajtóerőt jelent, mint
a csoki vagy a kaja. Azt tapasztalom, hogy akkor megy a menet, ha zenét
hallgatok. Ha maradva az analógiánál az életemre vetítem ezt a tényt - márpedig
miért ne tenném - akkor meg kell állapítanom, hogy minden akkor megy jobban, ha
a zene is jelen van az életemben. Így hát elhatároztam, hogy ehhez tartom
magam.
Visszatérve a témához, mást is tanultam ám. Például
horkolásból simán képes vagyok megállapítani az egyed nemét, életkorát,
egészségügyi állapotát, hogy evett-e fokhagymát, és néha még a foglalkozását
is. :)
Azt is megtanultam, hogy minden találkozásnak abban a
pillanatban kell örülni, amikor megtörténik, mert az utunkat csak nagyon kevés
emberrel tesszük meg együtt végig. A kapcsolatok, ismeretségek sokkal inkább
rövid távúak, vagyis illékonyak, mint a finom parfüm. (Húúúú, micsoda
hasonlat!).
Mára megint egyedül maradtam, mert a többi Zoliék
előretaxiztak valahova. Őszintén szólva örülök neki, mert amikor egyedül
vagyok, sokkal mélyebben élem meg a dolgokat, és sokkal több új
"útitársat" ismerhetek meg.
És igen, megtanultam tökéletesen az alapigényeimre
szorítkozni. A mai nap már annak is örülök, ha szárazak a ruháim, tök mindegy,
hogy sárosak. :)
Ez van. Boldog vagyok. Minden pillanatban.
Csók!
Fru
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése